Villámok

Cikáznak, cicáznak,

csillannak, villannak,

látszanak, játszanak,

kénytelen fénylenek,

roppantul ropognak,

morognak, dörögnek,

dörögve felcsapnak,

felcsapnak, lehullnak,

örökre elmúlnak.

Villámok fényénél

fénylenek világok,

mindenek intenek.

De ha a szemedet

becsukod, lehúnyod,

semmit se láthatol.

Csak ha a szeretet

mindenen áthatol

s kinyitod szemedet:

eljön egy pillanat,

illanat, villanat,

megláthatsz valamit,

valami nagy dolgot

s hirtelen azt mondod

s mindétig borzongod:

Különös, különös!

Megérted, mosolygod.

De mondom, jól vigyázz!

Pillanat az öröm,

települ, jön a gyász.

A sugár gondatlan

elejtett kis ékszer,

kútba hull, elmerül,

mondtam már elégszer.

Mondtam már elégszer:

egy villám nem villan,

egy költő nem szólhat

se tízszer, se kétszer.

Mindegyik kilobban,

kialszik, messze jár,

más a fény, más a lény,

egy se a régi már.

Szedd össze eszedet,

nyisd ki a szemedet,

mert jön a sötétség!

Szikrányit hasító

fényesség nyomába

gyorsan lép a lába.

Hiába, hiába.

Ez a sors, hiába...

Cikáznak, cicáznak,

röppenve döbbennek,

játszani látszanak,

roppantul ropognak,

morognak, dörögnek,

dörögve felcsapnak,

csattanva lehullnak

s örökre elmúlnak.

Örökre elmúlnak.