VIOLA ÉS PIPACS VAGY HAMIS BARÁT.

Hamis barát! legrosszabb rossz,

A földön, hol ember él:

Nyomaiban vétek, átok,

Veszély s gyakran halál kél,

Hajdankorból az agg rege

Mond erről egy esetet.

Az Ármánynak büntetése

Itt vak sors nem lehetett.

A Bakonynak vadonjában,

Hol visszhangok felelnek,

Egy szirtes bércz tetejében,

Hol a sasok fészkelnek,

Felleng ég s föld között egy vár,

Uralva sok jobbágytól, -

Látogatva vitézektől,

Áhítva sok szívvágytól.

A vár ura Ráthold Ipoly -

Egykor bátor és erős

A keresztért viselt harczban,

Most már éltes, béna hős.

Pogány kardok- és dárdáktól

Megvagdalva, szúrdalva

Tért ő vissza, s él itt, ezért

Most is bosszút forralva.

Életének egyetlenegy

Öröme, szép leánya,

A violaszemű Kinga, -

Sok nősző vágy iránya.

Valójának szembe tünő

Kellemei s bájai

Csak nem régen fejlének ki

S lőnek szívek lángjai.

A szűz titkos magányban nőtt,

Mint erdei ibolya,

S szeme s szelídsége után

Neve is lőn Viola.

Csudatévő Máriákhoz

A hivő nép tömege

Foly csak úgy, mint Violához

Nősző urak serege.

A várba fel, a várból le

Forrton forrván a vendég,

Hódolatok töménjétől

Ráthold vára folyvást ég;

S ha Viola szemérmének

Némán pirúl rózsája,

A hős apa szemvillogva

Imezt dörgi hozzája:

«A vad pogány martaléka

Levék, a mint látjátok!

S mint a szent föld nyomoréka

Szólok hát most hozzátok:

Leányomat nőűl venni,

Látom, soknak szándéka?

De senki ne legyen hiú,

Csalfa remény játéka:

Mert esküszöm égre, földre, -

S ég s föld örök Urára,

Jehovára és fijára

S kínos keresztfájára!

Az nyeri el leányomat

S vele minden kincsemet,

Ki a pogány szerecsenen

Vérig boszúl engemet.

Ki legtöbb szent ereklyét hoz,

Sebem mérgét fojtani,

S legtöbb pogányvért onta ki,

Boszúm szomját oltani;

Az nyerendi leányomat

S lakand Ráthold várában

S leszen ura birtokinak

Szép Viola karjában.»

Mihelyt imígy nyilatkozék

Ráthold dörgő szavával,

Felhagyának az urfiak

A tömjénnel s myrhával.

S a mily népes, zajos a vár

Ráthold zordon szaváig,

Szint’ oly csendes, magányos most,

Puszta s komor sokáig.

A nőszők letakarodván

A várból és köréből,

Egy fülelő visszhang hallja

S kicsacsogja szirtéből,

A mit ez s az beszél vala

Reményt vesztett mérgében,

Látván, nem jut Violához

Szíve kicsinységében.

«Nem kell! (úgymond egyik róka)

Sem oly gazdag, sem oly szép,

Hogy mondhatnám: hozzá képest

Minden más nő csak cserép.»

«A feltétel (mond egy másik)

Oly fellengő s képtelen;

Hogy, a ki ezt elfogadja,

Ha nem bolond, - esztelen.»

«Ha egy király tenné ezt fel

Csudaszép leányáért

S vele járó országáért

S gyémánt koronájáért;

(Mond kaczagva egy harmadik)

Nem csudálnám; de így hát

Csak tartsa meg a béna vén

Mind várát, mind leányát.»

«Haha! (kiált egy negyedik),

Ész legyen itt tartalék:

Leányért még nem lesz testem

Kard és dárda martalék.»

«De én bizony! (mond egy vidor)

Vért ontok majd érette, -

Buda vérét - bús torkomba -

Hol száz hölgy él helyette.»

«Hallgassatok! (szól egy bölcsebb)

Violának nagy ára

Kever epét kebletekben,

Kívánságtok daczára.

Szálljatok, jobb, magatokba:

S Violát ne sértsétek

Azért, hogy fennállásában

Kezét fel nem érétek.»

Kettő a hős, kit nem rettent

Ráthold vér- s harczfeltéte;

Sőt keblében erős szándék,

A feltétben részvéte.

Egyik Béla, - Csák nemzetség,

Zabolcs vezér véréből;

Másik Vida, Guthkelednek

Külföld adta neméből.

«Elfogadom feltételed

Szép Viola kezéért;

(Mond Csák tűzzel) s megyek értte

S néked ontni pogány vért.»

«Megyek én is, (úgymond Keled)

S mindenről, mit teendek,

Napsugárnál világítóbb

Bizonyítványt veendek.»

«Istentől függ (sohajtja Csák)

Jó s balsorsa tettemnek;

S ha ott veszek, csak Viola

Lesz bánatja keblemnek.»

«Ha megfelel a szerencse

Kívánatom lángjának,

(Mond Keled) hát én nyerem el

Kezét szép Violának.

Csák barátom veszni készűl.

Talán előérzet ez? -

Engem erős remény bíztat;

Vagy - talán csak bajnok-szesz

Megosztok én barátommal

A világon minden jót;

Csak téged nem, szép Viola

És a kora koporsót.»

«Nem kivánom fejtegetni

Kebleteknek érzelmét.

Mert megfogtam s mélyen érzem

Szavatoknak értelmét.

(Mond Viola szemlángolva)

Apám adja kezemet;

Azé lesz az, - kinek adja; -

Bírja vagy nem, szívemet.

Keled! te jó szerencsédet

Bizonyosnak tartod már? -

Legyen úgy, mint megérdemled,

Fájjon is az másnak bár! -

Csák! mellednek bús hangzatja

Most is rezg még keblemben;

Néked azért azt kívánom,

A mit - érzek szívemben.

Legyen úgy, mint érdemeljük

Istenünknek irgalmát:

Vegye jó s rossz, mint keresi,

Tette méltó jutalmát!»

«Én eskümtől el nem állok,

Szívek riadjanak bár,

(Morog Ráthold) bosszúlómra

Fejdelmi szerencse vár.»

S megy a két hős, kevés magyar

Bajnok társaságában,

A csak nem rég magyar földön

Járt kereszthad nyomában,

Melyet - bár rossz nevet szerzett

Néki Péter remete;

Most Bouillon Godfréd herczeg

Rendben s díszszel vezete.

Egy év jár el. Semmi híre

Sem Csáknak, sem Kelednek.

A szent harczból visszatérők

Öntettökkel kérkednek.

Egyetlen egy hír jön onnan,

Mely a próbát kiállja:

Az, hogy Godfréd fővezér lőn

Jeruzsálem királya. -

Ráthold vára néma s csendes,

Mint egy kőből rakott sír.

Ráthold morog néha, látván,

Hogy Viola gyakran sír.

Néha jön csak egy vén bajnok,

Látogatni vén Ipolyt,

Kivel hajdan ifjusága

Bú s öröm közt együtt folyt.

«Dörgve forg a malomkerék;

Zúg, locsog gyöngy patakom.

Akkor is, hajh! zúgott, dörgött,

Hogy megzörrent ablakom; -

S én kijöttem; - s elbucsúzánk! -

S rá kötém zöld szalagom.

Ajkam csókot terem s nevel; -

Ha megjön, mind rá rakom.»

Imígy dudol molnár Margit,

Egy piros, szép, dajna lány,

Rengő keble, pipacs arcza,

S ajka szinte szikrát hány.

Kupor, az ő szeretője,

Csák daliás dárdása.

Ég benn’ a vágy, hogy a vártat

Barna szeme már lássa.

Dudol Pipacs (csak ez neve)

Egy tölgy dombor tövében,

S naponként várt mátkájának

Kendőt szeg ott ültében.

«Ha Keled megjöhetett már,

(Okoskodik magában)

Mért nem Csák is?» - Megretten itt,

S a szó elfúl torkában.

Mert közel hall háta megett

A sürűben zörrenést,

Lódobogást és prüszszögést,

Vas és fegyvercsörrenést.

Felszökik, elfut, s beoson

Atyjához a malomba.

A molnár, egy bátor férfi,

Előrohan ott nyomba’.

S előrobban három lovag

Harczot viselt alakban,

Vérttel, karddal és dárdával,

Pánczélban és sisakban.

Kik lehetnek? - nem tudhatni:

Mert vasrostély fedezi

Arczaikat. - A legfényesb

Harsány szóval kérdezi:

«Földi! mondsza: mi zaj zúg le

Ipoly úrnak várából?

Mit hirdetnek az érczkürtök? -

Mit értsünk e lármából? -

Tor-e az fenn? - vagy menyekző?

Máskor csendesb volt e vár.

Él-e Ráthold? és leánya -

Tán kontyot is váltott már? -»

«Él még Ráthold, - s leánya is

(Így válaszol a molnár.)

És ez épen most vált kontyot -

Bánatjában sírva bár:

Mert, kit jobban szeret vala,

Csák a harczban elesett;

S így nyertes a szerencsésebb,

De gyűlöltebb Keled lett.»

«Fel a várba! (mond a lovag,

Kit tarthatni elsőnek)

Tán kifogunk viszályain

A sorsnak és időnek! -»

S felvágtatnak. De az egyik

Tartóztatja lovát még,

Látván, atyja háta megett

Dajna Pipacs miként ég.

«Jó napot, szép Pipacs húgom!

Ne bújj el, mert hiába:

Arczod (úgy mond) úgy piroslik,

Mint pipacs a búzába’.»

«Jó napot hát! (mond a leány)

Ha már el nem búhatok.

Egyet kérdek? - de felelj rá!»

«Ám! (mond ez) ha tudhatok.»

«A hol jártál, hallottad-e

Nevét, hírét - Kupornak?

(Kérd a leány). Jó vitéznek

Tartánk őt itt s bátornak.»

«Hallám bizony (ez a válasz)

A harczban fogolylyá lőn;

S a kereszttagadó pogány

Már hat feleséget vőn.»

Pipacs, liliommá válva,

Kiáltja bús mérgébe’:

«Isten nyila sujtson bele

És hat feleségébe!»

S míg Pipacs tüzes szemében

Méreg cseppek forrának,

Nyílként szágúld el a lovag

Utána két társának. -

Ráthold vára mozog, zajog,

Forr az elegy vendégtől.

A nászsereg most tér vissza

A hetedik szentségtől,

Melybe Violát s Keledet

Gyárfás apát igtatá,

S a menyasszony pártáját, hajh!

Keservesen síratá.

A három hős oda robban

Ekkor dühös léptekkel,

S a násznépet megállítja

Fenyegető kezekkel.

«Megállj, apát, (kiált egyik)

Szentségedet vedd vissza!

Mert különben egyikünknek

Vérét ma itt föld iszsza.

E szentség itt csalárdságon

Vétken, s bűnön alapúlt.

Veszszen! ki a frigy-szekrényhez

Vétkes, gyilkos kézzel nyúlt.»

A nősereg réműltében

Majdnem kővé meredve

Némán áll ott; - s az urak is

Mind megvannak lepetve.

«Az egyháznak tiszte itten

Egyedűl megszentelés.

A kötelet ketté vágni,

Hatalmamban nincs már kés.

(Így szól Gyárfás.) A kötésért

Feleljen, ki szerzette.

Hivatalom, megkérve rá,

Csak megörökítette.»

«Ha így van, (mond tovább a hős)

Hát Ráthold, jó nevedet

Meggyaláztad: mert megszegted

Vitéz esküvésedet.

Mert nem adtad leányodat

Annak, a ki éretted

S leányodért vérét ontá;

S így lelkedet vesztetted.»

«Ki mondja ezt? (kiált Ráthold)

Keled vitéz tettei

Hitelesen bizonyítvák,

Csak gyávák irígyei.

A tudhatná, ha élne még

Csák, szerettem jó ifjú! -

Jeruzsálem mellett veszett;

S veszte nékem örök bú!»

«Én mondom s bebizonyítom:

(Kiált a hős méreggel)

Mind hazugság, a mit Keled

Véled hitet vala el.

A harcz túl volt a tengeren;

Keled innen maradott;

S görög nőkkel kéjet töltve

Ő Byzánczban vígadott.

(S elő rántván kebeléből

Egy bőrre írt levelet,

Nagy pecséttel.) Hivend ennek

(Ugy mond) nyugot és kelet.

Ki ezt írta, Godfréd, most már

Jeruzsálem királya.

Írja Kálmán királyunknak,

S a hőst neki ajánlja.

Olvasd, apát! - halljad Keled! -

És szégyeneld magadat.

Vond ki magad becsűlettel! -

Vedd s add vissza szavadat.»

«Egyetlenegy magyar harczolt

Mellettem a keresztért,

(Olvas Gyárfás) Csák a neve;

S maga egész dandárt ért.»

«Elég eddig bizonyságnak.

A többi mind dicséret.

(Mond a hős.) Most kérdlek, Ráthold:

Mi bal lelkiisméret

Szerzé ezen bal szentséget? -

Apa! téged mentelek.

De a szentség semmisűljön! -

Vagy - rosszúl ismertelek.»

«Ki vagy? (kiált bosszús Ráthold)

Ki mer vonni kérdésre

Engem, szabad nemest s apát? -

S mi gondod e kötésre?»

A hős itt a sisakrostélyt

Tüzesen felcsattantja,

S eddig rejtett nevét s titkát

Most büszkén kipattantja.

«Én Csák vagyok!» E jelenet

Úgy lesújtá Violát,

Hogy félhalva összeroskad

S nem érez, nem hall, nem lát.

Ingerűlést és borzadást

Okoz a nem várt eset

A násznép közt. S mind azt hiszi:

Csáké a jó kereset.

Ősz Rátholdot erősb lélek

Menti csak szélütéstől,

Vesztét látván leányának

A vak koczka-vetéstől.

Össze-vissza kavarg, zavarg

Keblében és agyában

Öröm s bánat, harag s bosszú; -

S borzad némán áltában.

«Isten hozott, Csák (mond Keled,

Ki feszelgve áll vala)

Örülök, hogy oly nagy vitézt

A szent föld be nem fala.

Érkezhettél volna előbb, -

Szerencsémről is talán

Képes valék lemondani -

Még mátkámnak oldalán.

És te mégis gyalázattal

Mocskolnád személyemet,

Ha igazság s Ráthold kegye

Nem védenék ügyemet.

Byzánczban megbetegedtem

S harczba később jutottam;

S így pályámat a keresztért

Más hadtesttel futottam.

Bizonyságim több vezérek:

Gottschálk s Péter Remete.

Bizonyítná Tur barátom,

Kit Byzáncz eltemete,

Ha lelke megjelenhetvén

Szót szólhatna mellettem.

Bajtársom volt. Visszajövet

Byzánczban elvesztettem.»

«Te, Tur lelkét szólítod fel?

(Mond a másik sisakos,

Vérvörös toll lobogóval)

Hah! vakmerő alakos! -

Tur lelke szól hát belőlem:

Hazugság volt minden szó,

Melyet itt most monda Keled,

A ravasz, csalárd kígyó.

Míg Csák a szent földön harczolt

Ráthold bosszús kedvéért,

S vérét, éltét tékozolta

Szép Viola kezéért;

Addig Keled - feddé bár Tur -

Ott mulatott Byzánczban

Vidám urak s hölgyek között,

Öröm-nyügben s kéj-lánczban.

Befejezve lévén a harcz,

Melyben Keled részt nem vett,

Hogy tanú ne éljen arról,

Mit Keled tett és nem tett;

Keled Turnak, barátjának,

Minek méltán tartatott,

Görög czimborása által

Gyilkos mérget adatott.

Azért, apát! melyet kötél,

Szakaszd el a kötelet:

Mert különben Turnak lelke

Ennek nyomba véget vet.»

«Ily kötelet, fonta légyen

Bár emberi gyarlóság,

Ha szentelve, (mond az apát)

Ketté csak a halál vág.»

«Haha! (mond Keled kaczagva)

Mit mond erre a lélek? -

Jobb, visszamegy, a honnan jött,

Lélektől még nem félek.»

«Nyalka bűnös! térj magadba!

Mert, ha meglátsz, szörnyet halsz,

(Mond a lélek) s földön többé

Senkit nem ölsz és nem csalsz.»

«Hol egy kakas? (kiált Keled)

Hogy itt kukorékoljon,

És a gúnyos, bosszús lélek

A pokolba omoljon? -»

«Reszkess, gyilkos!» mond a lélek,

S fegyvereit elveti,

S felütvén a sisakrostélyt,

Arczát előtünteti.

Elszörnyedve pillant Keled

Turnak képe- s szemébe;

De mielőtt eszmélhetne, -

Tőr merűlt már szívébe:

«Mérged adta halálomért

Tőröm döfte halálod’.

A bosszúló sors személyét

(Mond Tur) bennem találod.

Ama görög halálomat

Lelkére nem vehette,

S a mérget egy ebnek adván,

Éltemet megmentette.

Keled akkor haza illant.

Én - kenyérért dolgoztam,

Míg - már végső inségemben

Csákkal nem találkoztam.

Bosszújának áldozatúl

Kijelelve valának

Csák s Ráthold is, mint olyanok,

Kik útjában állának.

S Violát is, neme díszét

S czímerét, nem személye,

Csak értéke s magas faja

Kedvelteték meg véle.

Mind ezt maga vallá nékem

Egykor önön nyelvével;

S azért akart a világból

Kiveszteni mérgével.

Ha éltemben gyarlóságból

Néha talán vétettem;

Le van róva: mert hazánkat

Nagy átkától mentettem.»

Kevés, ki ezt hallja s érti, -

Meglepetés, ámúlás

Zsibbasztván a férfiakat,

És a nőket ájúlás.

Lassan, lassan kifejlődvén

A történet mivolta,

Minden jobb szív, sőt Ráthold is

Nyilván Csákot pártolta. -

Ama lovag, ki Pipacsot

Megríkatá hírével,

Ott terem most a malomban

Villám sebességével.

Ott ül Pipacs a tölgy alatt,

S arczát karinczájával

Törölgetve, küzd keblének

Hullámhányó bajával.

«Pipacs húgom! (mond a lovag;

Bár Pipacs nem is néz rá, -

És sisakját földre veti,)

Kupor - nem lett pogánynyá;

Sem hat feleséget nem vőn.»

Pipacs ekkor rá tekint.

Sikolt: mert kit előtte lát,

Kupor, ki mosolygva int.

«Pipacs, lelkem! (kiált Kupor)

Csak próbára tettelek;

De csak azért, hogy éltemnek

Keresztjévé tegyelek.

Egy igen nagy keresztet hát

S hat nőt veszek magadban,

Vajha soha ne támadjon

Pogányharcz a házhadban! -»

S nem sokára Ráthold vára

Vidám fordulatot vőn:

Hős Csák nője szép Viola,

S Kuporé tűz Pipacs lőn.

Keled fattyú maradéki

Zsiványokká lettenek

S a Bakonyban századokig

Rablásokból éltenek.