Virág a Zazarban

Rohan, suhan a kis folyó,

a hegyek között zúgó zápor

veri tán a patakok tükrét,

mert habja szennyes, dagadó

s partján a büszke fenyő-tábor

nyughatatlanul szimatol.

Most hirtelenül összenéznek,

komoran, némán mind a fák,

aztán vészesen zúgni kezdenek:

A szennyes árban egy virág,

martalékául annyi vésznek –

a szálas fenyők összenéznek.

Állj meg, rohanó kis folyó!

mire neked a virág szirma?

... Hisz olyan fehér, mint a hó

és a te karod fekete,

piszkosan, rútan ölelő...

Az egész liget mintha sírna.

És egyre, egyre megy a víz,

a kövek között harsogtatva

felgerjedt, szürke habjait –

A virág, amit tovavisz

szirmait sírva nyújtogatja:

Hát senki, senki sem segít?!

Zokogva zúgnak fel a fák,

tehetetlen dühös haraggal

hajolnak mind a víz felé, –

koronájuk egymásnak nyargal

és recseg-ropog ezer ág

sírnak, zokognak mind a fák.

A virág elmegy... A vihar

utolsót tép a fák lombjában,

aztán csend lesz, néma csend...

Egy kicsi fenyő egymagában

sír még a parton odafent

s csak a halk eső permetez.