Virág Benedek úrhoz

Nékem zőld olajág s rózsalevél fedi

Békés homlokomat, s páfusi lantomon

A mirtusligetek lanyha Zefirjei

Félszunnyadva enyelgenek.

Míg Lillán zokogok s csonka panasszaim

A lágy alkonyodást sírni siettetik:

Szép kínzóm azalatt kedvese karjain

A Citére lugassa közt

Próbálgatja nevem messze felejteni;

Én sírok, te pedig, zengedező Virág!

A zőld Pannoniát s Dácia szűzeit

Új hangokra tanítgatod.

Hallom tárogatód tábori hangzatit,

Hallom Pest fala közt és Buda szirtjain;

Már a Karpatokat verdesik s a Tisza

Síkján messze terűlnek el.

Hallá Élizium berkeiben Horác

Szent árnyéka hazám bárdusa énekét,

És réz píramisán, melyet emelt maga,

Néked fő helyet engede.

Látom lábod alatt a letiport halált -

Ní, mint küzdik az éj rettenetes fia!

Mint tajtékzik acél ínye, s eszén kivűl

Mint ordítja kivert fogát!

Látá ezt az örök hír; s felemelkedő

Két szárnyára vevé nagy nevedet, Virág!

S túl a csillagokon Melpomené fiát

Istenlé diadalmi hang.

Megvan! Győzödelem! Rajta, nemes magyar,

Fűzz számodra babért s tégy örök oszlopot;

És sasszárnyaidon engem is, édesem,

A szent Pimpla felé segíts! -

A nap ködbe borúl, elfogy az Óceán,

A szirtok s a hegyek fellegi bércei

Elmállott hamuvá válnak; az ősz idő

Mindent fékje után ragad:

Eldűlnek Babylon tornyai, s nem lelik

Gyémánt jármokat a büszke tirannusok,

A nagy várakat és kis birodalmakat

Vastag rozsda emészti meg. -

Látjátok? vagy erős rémzetem áltat el?

Látjátok, ki van ott a düledékeken?

Ő az - Melpomené; a befaló Chaósz

Mellén áll, s az ezer veszély

Porja s füstje között, a zavaron belől,

Csendes fénybe ragyog mennyei homloka,

Megtartó szemeket vét Helikon felé;

S élnek lantosi, él Virág.

Élnek mindazok is, kik neki templomot

Szenteltek s kiket a lantosok áldanak;

Él a keszthelyi gróf, és az örök napok

Jussán nagy neve tűndököl.

Jer hát, végy te babért, én olajágakat

Fűzök fel: te vitéz tárogatód szavát

Búdítsd, én meg ezüst lantomat izgatom:

Zengjük Festeticset, jere!