VIRÁGOS KERTBEN.

Elhozva a teremtő

Az új kikeletet,

A földnek annyi kedves

Leánya született;

S mindannyi: termetével,

Orcája kellemével,

Anyjának dísze lett.

Virágok élte boldog!

Teljes, - mégis rövid...

Nem érkeznek megunni

A percek örömit;

Távol borong a tél még,

A rútság és a vénség,

S már futva a kör itt.

Bűbájos színt ad a nap,

Színt, melyet fénye rejt;

És kedvez a ború is,

Mert enyhe csöppet ejt:

Mind a két hajnal, éj s nap

Kecset hoz, tiszta kéjt ad,

S méz tölti a kehelyt.

Irígyen nem tekintik

Egymásnak kellemét,

Egymást ölelve kedves

Virulás, élet, éd,

Szerelem búra nem hív,

Nincs itt fájó, törött szív,

Mely hasztalan remélt.

Hosszan nem kötve őket,

S folyton a földi rög:

Meg-megszakad, de végkép

Nem vész el életök,

Mely boldog változásban,

Bucsú- s találkozásban

Édes, vidám, örök.

S midőn szirmot, levélt a

Virág elhullata,

S szegény fosztott anyának

Bús lesz arcúlata,

S szintelen, puszta a táj...

Kinek halála nem fáj:

Csak a virág maga.

Miért is? Léte szép volt

S kéjét izlelte mind,

És ő, kit a halál is

Oly gyöngéden erint:

Szemét bizton lezárja;

Az új élet zajára

Felnyitja azt megint.

A vég közelg... az óra

Már-már üt és lefoly...

Illat, repűlj az égbe!

Levél, omolj, omolj!

Súg a szél, fúva lanyhán,

Mig a virágnak ajkán:

Haldoklás és mosoly.