VIRÁGREGE.

Gonddal ápolt kerti ágyban

Két virág állt egymás mellett;

Azt kevéllyé tette ékes

Szirma és a karcsu termet;

Ezt övedzi egyszerűség,

Ajkán csókot nem szed a

Kert kalandozó lepéje,

Ez a kisded rezeda!

És szól büszkén amaz, a szép:

Mért vonulsz így ide mellém?

Tán szinetlen, árva voltod

Szépségemmel hogy emelném!?

Ah szegény gyom, menj el innét!

A sövény alatt helyed, -

Kellemem csak árt neked, ha

Összemér a szem veled!

Mig ekkép szólt, - s rezedácskát

Bántá a szó, melyet mondott:

Nő az árnyék, hűsül a lég,

S harmat lep be füvet, lombot;

Hazasiet a madárka, -

Eljön és elmén az est;

Majd az éj a földön mindent

Egy, sötétlő szinre fest.

Ki jár még a kerti úton

Fel s alá a csendes éjben?

Kertészlánykát, szép menyasszonyt

Édes bánat tartja ébren:

Virágitól, kiket ápolt,

Holnap végkép elszakad...

Azért tartja köztök ébren

Ez a fájó gondolat.

Elfedett az éj, virágim!

Mégis tudlak, mégis látlak!

Felém búsan hajladoztok,

Liliomok, rózsaágak!

És az édes bűvös illat,

Mely bucsúkép rám lehel:

Jácint, szegfű s rezedák, hű

Kelyhetekből terjed el.

Uj, uj keccsel gazdagulva,

Későn légyen hervadástok!

Édes lesz a messzeségből

Visszagondolhatni rátok!

Ti adátok életemnek

Boldogságot, örömet!

S koszorumban kisérőül

Csupán egy-két szál követ!

Hallja a kevély virág ezt,

És mit olyan mélyen fájlal:

Hogy csak őt feledte a lány,

Nem emlitvén más virággal!

S reggel, szégyen- és haragtól

Színe halvány, kelyhe dúlt:

Rózsa-, liliom- s rezedából

Köt a mátka koszorút!

Ki bálványa volt magának,

- Mást körülte föl se vévén -

E mellőzés mély sebet vág

A virágon s büszkeségén;

Ingerült és zúgolódik,

Mint a sértett gőg szokott,

Végre a zajgással, ilyen

Feddő szóra ád okot:

Mely rajtad nyil, szirmod ékes,

Hanem ez csak külső érdem;

Illatod nincs! - s nagyra vágynál

A virágok seregében?!

Azért, hogy nincs dús virága,

Színe hamvas, színe zöld:

Zsálya, izsóp, rozmarinnak

A földig hajtsd büszke főd!

A virágnak lelke: illat,

Mely szabadon árad széjjel,

Mig rabúl a földhöz kötve

Szirom és lomb, gyökerével!

Szirom és lomb hervadandó...!

S az a virág alig élt,

Melynek meg nem hosszabbítja

A jó illat életét!

A virág a feddő szóra

Még búsabb lesz, nincs mit várjon...

Oldalán a nyiló rózsák

Függnek vékony inda-szálon;

S ha illetik, megtartóját

Széjjel-rugva eleve, -

Nem vágy élni, szaporodni, -

Ne nyulj hozzám a neve.

Csak az ágyak szélén állong

A virágok dus kertében;

Most is hallja a kemény szót:

Külső szépség nem nagy érdem!

Fejed mályva s rezedának

A földig meghajthatod!

Mert mit ér a dús szin rajtad,

Ha hiányzik illatod!?