VIRÁGROMÁNC

Zsenge rózsát árokparton leltem,

Gyenge részvét babonázta lelkem!

Árva bimbó, még csak feslő-félbe,

Haldokolt a hőbe, porba, szélbe.

Szél cibálta, záporvíz rongyolta,

Szirma hímét vihar lecsókolta.

Jer! Ohajtom zsenge szíved bírni,

Hadd tanuljak virágszívbe hinni!

S beletettem szépmivű pohárba,

Megfürösztém gyenge harmatárba.

Utca szennyét róla mind lefújtam,

Ami gyűrött, elsimítja ujjam.

Elhervadni gomblyukamba tűzlek!

De kevés volt ez most ennyi tűznek:

Vérem árját, könnyem vizét itta,

Életét az életembül szítta.

S lágyan irtó méregtől kábultan,

Bűnös, édes szerelemre gyúltam.

Szűzi lángon kinyilott a kelyhe,

Púha kéjre hítt csalárdul enyhe,

Illatot szórt az útszéli árva,

Hogy becéztem, az veszett csak kárba:

Ő virágzik idegen bokorban,

S én heverek hajnal mosta porban.