Virrasztás a dzsungelben

Úgy – aludj csak az indus éjszakában!

Rontó szellemek és lidérchatalmak

ellen védelek én, fehér leányom,

láthatatlan, esős dzsungelvilágban

virraszt fegyverem és a barna barlang.

Búg a víz zuhogó, kövér csatakja,

párálló iszapon csattogva preckel,

fülledt mélybe csurog nehéz, kiáradt,

bő meleggel: a mérges és komorzöld

kaktuszok levelén, húsos, sokágú

páfrányok buja zegzugán lecsordul

s bambuszrengetegek dúsan vonagló

testét fürdeti fuldokló örömmel.

Távol rettenetes sebtől halódó

tigris párja után szagol hörögve

s végsőt bődül a harsogó morajba.

...S már lélegzetedet sem hallom, édes,

alszol? nem tudom – ó, talán halott vagy

s lelked künt gomolyog már messze, lucskos

lótuszok kinyiló kelyhét keresve?...

Homlokomra meleg gyöngyök csapódnak

s barlang-boltozatunk repedt zugából

kígyók hullnak a senyvedő parázsra.