Visegrád.

Bús döledék! mily csendesen állsz ködlepte tetődön,

Nézve komordan alá a Duna habja közé!

Lakja királyinknak, Visegrád! hajdanti virágod

Porba omolt s élted nemzeti gyászba vegyült.

Barna falad roppant vázként mered a levegőnek,

Mintha kivágyna korunk mostoha terhe alól,

Hasztalan! elhunytál; az enyészet vaskeze rajtad

Vad diadalmi jelül hamvadon edzi dühét.

Küzdél bár, de magas diszeidnek hullani kelle,

Mig pártolt fiaid oszlopa, sirja levél.

A mult századokat látom feltünni körüled,

S lengve vonulni az est sürü homálya felé:

S mint a honvesztett lángképzeti visszaröpülnek,

Lelkem is ugy felleng a kegyes árnyak után.

Tornyaidat látom büszkén csillogni az éghez,

S játszi habok tükrén képedet uszni alant;

Épületid sorait látom - - -