Visegrádon

Erre vitték, itt a könnye,

Mit hullajta kemény kőre.

Nem lehet-e letörülni,

Itt marad-e mindörökre?

És mi leng amott a szélben?

Ékes fürtje, haja szála...

Úgy viódik vele a szél -

Hogy kitépje, de hiába!

Kitekerte rég a tölgyet,

Tornyot, falat rombadöntött,

És nem bírja elragadni

Ezt a vérre száradt fürtöt.

Rá szakad a terhes felhő,

Mint a zápor hull a villám,

Gyújt a kénkő, ragad az ár;

Minden pusztul, fogy a sziklán.

Csak e fürt nem vész el onnan,

Meg az a szép piros szalag,

Hófehér mell piros vére,

Merre a kiséret haladt.

És nem alszik meg az a vér

Feketére soha, soha!

Oly rivó piros maiglan,

Mintha most is egyre folyna.

Megorgyilkolt szűz szemérem

Vére az ott, szégyenlángja,

Örök néma panaszával

Az itéletnapot várva.

És nem vár hiába, oh, nem!

Lesz itélet, nagy itélet!

Jertek ide hallgatózni

S hinni, hogy ha nem hinnétek.

Éjjel, mikor alva jár a

Hold a felhőtornyos égen,

És a föld úgy hallgat, mintha

Féltené őt minden lépten:

Túlvilági némaságban

Integetnek a bús árnyak,

Mintha valami tilalmas

Nehéz titkot ringatnának;

Nyögnek a fák, reng a felhő,

Sötét száju barlang mormol

Nehéz rémes álma közben

Kisértő véres napokról.

Hallgat a szél, és a várnak

Vaskapuja mégis csattog,

Eszeveszett öreg ember

Vagdalja belé a kardot.

És hörögve szórja átkát;

Mire gúnyosan kacagnak

Az erőszak emlékéül

Maig álló délceg falak.

Délcegek, pedig hiába!

Fogott mégis a sok átok.

Oda van a hatalom, fény.

Oda vannak a királyok.

Oda vannak mindörökre,

És most minden olyan néma,

Csak a mélyből egy sohajtás,

Egy nyögés hallatszik néha.

Valami nagy fájdalom van

Ide élve eltemetve,

Amit el nem fojthat a sír

Örök halma, sötétsége.

Van itt bánat, van itt átok,

S egy megátkozott reménység,

Mely a vastag éjben egyre

Hiteget, hogy megvirrad még...

Szikla, szikla, büszke szikla!

Minek állsz te, mire vársz még?

Oh ha neked lettem volna,

Elsülyedtem volna már rég!

Fejemen a Duna árja,

Összecsapott volna régen!

Vagy haragos homlokomat

Szétszakítná a düh, szégyen.

Volna arcom mint a tied,

Volna bár oly kemény márvány,

Az egek villámesőjét

Csak nevetném, csak kacagnám.

De a szégyen, a gyalázat

Szeplőit el nem viselném,

Dicstelen, de szennytelenül

Alunnám a Duna medrén...