Visszatért lovagok

A hold elrejtette arcát.

Fáklyáink fénye elhullt

s lámpásainkat kifújta a szél.

Megyünk

gyalogosan, bús-kevesen,

csatakosan, keservesen

az erdő felé.

Megyünk.

Lándzsáink hegye bosszankodik,

hogy nem tud fényleni,

mellvértezetünk alig-alig tűri

szívünk egyre fulladtabb zuhanását.

Aranysarkantyunk lovat keres a sárban,

de nem talál.

Iszonyú az élet sötétsége

hatszáz évből visszatért lovagoknak.

Egy lépést se látunk előre

s a jelent se látjuk,

egymást se látjuk,

csak sötét elektromos szikraként ugrál

közöttünk fejből-fejbe a gondolat

szakadatlan ismétlésben:

Vajjon megöljük ma a sárkányt?

Vajjon megöljük ma a sárkányt?

A hold elrejtette arcát,

fáklyáink régen csonkig égtek,

lámpásainkat kifújta a szél –

– s a vezér, a bolond vezér,

akit az éjben senki se sírat meg,

összeesik.