Visszaveszem, leányka

Visszaveszem, leányka,

Hűségi eskümet,

Visszaadom, leányka,

E néma búcsúcsókba,

Ímé, szerelmedet.

Engem vándormadárként

Sejtésem visz tova,

Lelkemnek kell csapongni,

Számomra megnyugodni

Nincsen rév, nincs haza.

Mért álljon esküvésünk

Halvány rémképe még,

Intő bú- s gyűlöletre,

Míg így majdan helyébe

Békélt emléke lép. -

Úgy-é, szűd, mely enyém volt,

Azért nem gyűlölend,

Hogy a vándor megállott

Csodálni a virágot

S útját folytatni ment?

Úgy-é kebled, leányka,

Mely engem kedvele,

Nem fog átkozni most sem,

Tovább maradni hogy nem

Engedte végzete?

Úgy-é bár, nem hiszed, ha

Más majd hívebb leszen,

Hogy az tán többet érez,

Mint én, s mit keblem érzett,

Nem is volt szerelem?

Hol van dal, mely megígéz

S aztán nem hangzik el?

Hol végtelen szép álom,

Örök szín a virágon,

Siratnunk mit nem kell?

Arcád a hulló csillag

Volt éltem éjjelén,

Mely tiszta ragyogással

Egy percig ég s alászáll,

Mint játszi tünemény.

És én, ki láttam útját,

Könnyezve követem,

S emléke mindörökké,

Mint égi jelenésé,

Oly szent marad nekem.