VISZONTLÁTÁS.

Ne csalj, ne csalj meg engemet,

Mosolygó ég, meleg sugár,

Ne csalj meg zöld lomb és virág

S te elmaradt dalos madár!

Nem vagy tavasz, nem vagy remény,

Csak festék rajtad az élet-szín;

Ősz vagy te, az emlékezet,

Mely élni vágy a sírok szélin.

Ne csald meg, szívem, magadat,

Ne hígy szavamnak, kedvesem!

A régi dal viszhangjai

Rezdűlnek meg csak lelkemen;

Csak a múlt hervadt mezején

Szakítgatok egy-két virágot,

S megolvadt dér, nem harmat az,

Kelyhökben ami fölcsillámlott.

Ha tudnálak szeretni még,

Mint hajdan - bár mély volt a seb -

Lehetne sorsom nyomorúbb

És szived sokkal bűnösebb:

Megáldanám a kínokat,

Gyönyörrel nézném büszkeséged’,

S im porba tiprott homlokod

Úgy megaláz, hogy szánlak téged.

Nem vádollak, hogy megcsalál,

Csak nem szerettél soha sem!

De téged megcsalt, kit szeretsz,

S érzed, mi kín a szerelem,

Midőn akit gyűlölni kell,

Szeretjük hőbben és hivebben,

És míg feledni nem tudunk,

Remélnünk többé lehetetlen.

Éreztem én is egykor ezt,

Most már csöndes, nyugodt vagyok;

Az éjben ott alább, alább

Csak méla pásztortűz lobog.

Mégis, hogy újra láttalak,

Mégis, hogy oly boldogtalan lől,

Mi hamvadoz, megéled, ég

S pokollá gyúl gyötrelmeidtől.

Oh jer, pihenj meg keblemen,

Ott jól pihentél egykoron;

Ha nincs szívemben szerelem,

Maradt még annyi fájdalom,

Hogy értsen, érezzen veled

S megenyhítsen egy pillanatra.

Nincs égnek, földnek balzsama,

Mely bennünket meggyógyíthatna!