VITÉZ MIHÁLY ÉBRESZTÉSE

Szavak, akiknek Főbusza volt Vitéz

S gazdag pillangó-szárnyakat adott,

Szavak, »szárnyatok bársonyára«

»Szedegessetek violaszagot«,

Midőn felröpködtök Őt dicsérni.

Ő volt honjában legbujdosóbb magyar,

De fényküllőzött fél magyar eget

S elhagyhatták remények, Lillák,

E bús legény tréfált és szeretett

S dalolt, mikor már sipolt a melle.

Sohse tompult el elméje, sem szive

S bár lét-nem-léten töprengett sokat,

Kandi vérrel járt Pán nyomában

S megleste a fürdőző lyányokat

Szomjas nyáron berkes patakpartról.

Gyepedző sírján, úgy, amiként Hafíz

Sírján szűzekkel Ő tartata tort,

Zilálja csókos lyány rózsáit

S öntse víg ifju a tűz-buja bort,

Mintha Csokonai úr csak aludna.

Csókoljuk jól meg az ő ifju szivét,

Csiklandós, szép szív volt s ma is meleg

S ha bágyadás nem ült szivünkre,

Kiszállnak a finom, friss kellemek

Vitéz Mihály gyepedző sírjából.

Ím, itt a kor már, melyben fölötte is

»Egy hív magyarnak lantja« kacag, zokog,

Itt a tapsos, föltámasztó nap,

Vitéz sírján ébredt vidám okok

Röpítnek ki bennünket a Télből.

»Mint lenge párák éjjeli csillaga«

Indult el Ő s, ím, kövült Nap leve

S a debreceni Nagyerdőre

Éppen úgy tűz káprázatos heve,

Mint finnyás népére Pest-Budának.

»Kartács-világban« élünk, bizony igaz,

De Vitéz tudta: ez lesz a világ

S ha nem sokat segít Botond-bárd,

Ma is virág és kard is a virág

S Bizánc-kaput vág be egy vitéz csók.

»Mindig ‘vitézek nemzete’ volt nevünk«,

De valánk búsak és szerelmesek,

Ám lelkünk nem volt Élet-járó,

Csupán tán a Halálnál kevesebb,

Miként a Vitéz Mihály úr lelke.

Kinek bú, bor, nő, gond dúsan adatott

S a mi fájásunk volt az, ami fájt,

Ébresztésünk ne fájjon néked,

Csokonai, híres Vitéz Mihály,

Mindnyájunknak atyánknál atyábbja.

Te, pátriárkák ős-deli sarja, Te,

Ki fogod mindig Lillád derekát,

Öleled e kis magyarságot,

Te örök, ó s új hunn poétaság,

Óh, ébredj, valahányszor ébresztünk.