VITKOVICS MIHÁLYNAK [1]

“Horrida tempestas” az eget búsíttya, vizek közt,

Hó közt jár Jupiter: most a Duna, most amaz erdő,

A disznó főtől neves erdő, zúg, zajog, ordít;

Trácia vad lelkű Boreását szenvedi, s búsong.

Mint itt mellettünk ez az agg, de böcsűletes agg hegy,

S máskor jó kedvű hegy, igen mély gondolatokban

(Nagy jele nagy búnak) alig néz s néha fel a nagy

Mátyás tiszteletes palotája helyére: barátom,

VITKOVICS! Én ámbár gyakrabban lantolok itten,

Hogy szét verjem ezen sűrű ködöt, és az előbbi

Víg fényt meghozzam völgyekre, hegyekre, mezőkre;

Mégis kis hasznát látom csak gyenge dalomnak.

Jer, kezdd el dalodat, mellynek víg bája Pomáznak.

(És mi vadon helynek, ha Budára tekíntve itélünk)

Zordon szikláit s szőlőtövit, itt is, amott is,

Legtőztette minap. Mint hallom, örömre hevűlvén

A borzas Faunok s Szatírok megszüntenek addig

A félénk Nímfák seregit kergetni dühökben.