VITKOVICSHOZ

Komám uramnak ott fenn rossz napot

Csinála az, akit egykor oly mohón

Tett volt felévé; s a szegény öreg -

Min kaptak össze, könnyen képzeled -

Kínjában egybe gyűjti fellegeit,

S eldurcúlt barna vad szemöldökével

Int, hogy szakadjanak. Szakadnak ők,

Mintha a Deukalion s Pyrrhája népét

Most másod ízben volna elölni kedvök.

A csattogónak lángoló nyilai

Felettem egymást űzve hulltanak.

De Jupiter kiméli híveit,

S csak a gonoszt sújtja és a vakmerőt;

S baj s sérelem nélkül beérkezém,

S szállást fogék a Szürke-ló szügyében.

A város utcáit mint elborítá

A szörnyű itélet árja; nem különben

Folyt az, mint amidőn az Ung vizeit

Szőkére festi a Mármaros sara.

Én abiakaimból néztem a veszélyt,

Mely barmot és a búzás sok szekér

Gubába burkolt bús gazdáit érte

Jön a cseléd. „Egy nem-tudom-ki akarna...”

„Vásáros? úr?” „Sem egy, sem más.” „Ereszd be.”

Belép. Pislongok. Bojtos pipaszár

S sallangos kostök... „Kit keressz, uram?”

„Én? téged!” „Nincs szerencsém...” „Várva vártam

Rég óta az órát, mely engem hazánknak

Legérdemesb és legdicsőbb fia

Szemléletére méltóztatni fog.” -

(Mint aki titkos csínyán rajta veszt,

Úgy borzadék meg, s a hőség kivert)

S a fejével egyet billent, de a derek

Hajolni nem tanúlt. - „Humillimus!

S szabad tudakolni érdemes nevét?”

„Hőgyészi Hőgyész Máté, alázatos

S legkisebb szolgád, leghűbb tisztelőd.”

„S lakása?” „Máté-Szalka". - Széket ad

Cselédem, és kifordúl. Ültetem.

Nem űl. - „Elállhatok s örömmel állok.”

Töröm magam, mint kezdjem a beszédet,

S tárgyától mely fortéllyal vonjam el.

„S az úr is a vásárra"... „Sőt nekem

Nemesbek vágyásaim; tudósainkat

Ohajtom látni, kik gyakorta nagy

Seregben szoktak itten megjelenni.”

„A Nyírben terme jól a búza, rozs?”

„Nem szinte rosszúl. Közzűlök sokakkal

Font össze már a legszorosb barátság;

S örvendtenek nekem, mint én nekik.

Ez a szerencse, mely most ér, kerűlt.

De végre megvan! Látlak s lángomat...”

„Nagyítva látni másnak érdemét

A tévedésnek egyik szép neme;

S ez a szerény érzés a gyönge kort

Leginkább ékesíti. Gondolom,

Szatmár ismerni fogja annak becsét,

Kit e szokatlan érdem fényesít.

Szolgálsz, uram?” „Nem! én magamnak élek.”

„Szép! és igen rút együtt! Arra just

Csak az kap, aki másnak éle már.

S hidd, aki másnak él, magának él.”

„S az gáncsol-e, kinek példája véd?”

„Igaz lehetne gáncsom, bár talán

A vétkes példa kárhoztatna is.

A férfikor legelső éveiben

Megtettem amit kelle, s ment vagyok;

Hajló koromban illő megpihennem.”

„Ravaszkodol, de nem mégy semmire;

Mint Antaeuscht kapá fel Herculesch,

Úgy kap karom fel messzére a neked

S nekem nem honni föld al-gondjaitól.

Szólj ahogy illik. Anch'io Pittore!”

Elrettenék Energumenusom

Képétől és hangjától. Jaj szegény

Bordáimnak, Antaeussá ha tesz!

Mondám, s főt hajték a Pittor előtt.

A rettenés feloldja a néma nyelvet,

S hazudni, s hizelkedni megtanít.

Nem tudtam eddig: illő, tudjam én is.

„S poeta az ur?” ezt kérdém. „Pásztoraink

Mondják; de nékik hinni nem merek.”

„Oh szép! igen szép!” „Úgy Szatmár ködéből

Melyben Sylvester óta volt, kikél.

Tiszánk magyar dalt még ön gyermekétől

Nem halla; mert Szabó, Gvadányi, Földi

Vendégek voltak szélein; s az Agis

Dallója rég elhagyta Bercelét.

Le lesz törülve e szenny majd általad,

S büszkén fog árkán a zengő szaladni.

Ha nem veszed bántásnak: kit vevél

Vezérűl a szép pályán? Rajnis-e

Példányod és Szabó? Dayka-e s Virág?”

Rettenve gördűlt rám ismét szeme,

S elhallgaték. „Mi baj? nem értelek;

Szólj!” - fútt, s törlötte gyúladt homlokát.

„Mi baj? nem értlek; szólj!” „De hát neked?

Sarkasmusch-e mind írva, mind beszédben,

Leginkább kedvelt tónusod?” „Hogyan?”

„Vagy engemet van kedved öldökölni?”

„Hogyan?” „Hogyan s hogyan! És még hogyan

Azon felűl! Szólj úgy, ahogy magyarnak

Magyarhoz illik; egy akolban állunk...”

„Uram, nem értem e neheztelést.

Megvallom: a kedv szesszenései

S játékos hangja, mely simongva karcol

Kedvesb előttem, mint az a komolyság,

Mely latra tészi gondosan szavát,

S szökellést adni fél a gondolatnak.

De én csak ott enyelgek, ahol illő,

És ahol értenek: bíztos barátim

Kedvezve tűrik dévajságimat.

Hol kell, nálamnál senki nem komolyb.”

„És mégis azt a négyet példaképpen?...”

„Mit? hogy?” „Hisz azt magyarnak... Nem hiszem.

Ingerlesz!” - Csak most értém a bolondot.

Kilökjem? Ah! de folytatá beszédét.-

„Magyarnak én azt ismerem, s csak azt,

S nem senkit, senkit! mint azt, akinek

Szép nyelve nincsen elkeverve mással,

Ki nem szorúl a vendég maszlagára,

Kenőcsöt útál, s gondolatjait

Tisztán s tekervény nélkűl mondja ki;

Magát a nyelv urának nem hiszi,

Nem szab törvényt és új szót nem farag,

De a régit érti s tiszteli a szokást;

Úgy ír ahogy beszél - egyszóval; aki

Köztünk lett, köztünk nőtt, köztünk maradt meg.”

„S ezek szerint a négy?...” „Rossz verselő!”

„Én őket jóknak néztem, bár közöttünk

Nem lettek, és nem nőttek s nem maradtak.”

Tüzem lohadt, s az álnokságok atyja,

A vén csábító, aki én utánam,

Amint tudod, hol egy, hol más alakban

Kísértve kullog, azt súgá tanácsúl,

Hogy a legénykének vetnék csapot.

S én, aki hű tanácsnokom hiába

Nem szoktam súgni hagyni, teljesítém. -

„Engedsz egy kérdést?” így szólék. „Parancsolj!”

„Midőn beléptél, engem a haza

Fő nem-tudom-mijének mondogattál.

Minek tekint az engem, akinek

Rosz író ez a négy? fejtsd meg titkodat!”

„Mindig kötődöl! S azt hiszed talán,

Hogy én nem értem, hogy magasztalásaid,

Melyekkel rólok írva szólsz, döfések?

Való gyanánt azt csak Mihók veszi.

Pirúlsz vesződni vélek, a gubókkal,

S hogy annál gyilkosabb légyen csapásod,

S szándékidat ne sejtsék; lopva szúrsz.”

Megszégyenűlve rogytam össze, s nem volt

Erőm elfedni a döbbenést. Azonban

Egy nagy rakás vers asztalomra hág.

Hol vette, nem tudom. Gyors forgatással,

Szaladt el rajta végig, s „Itt van!” úgymond:

„Reá találtam: ennek nyújtsd figyelmed.”

„»Az istenek nagy gyűlést hirdetének

A Szengellér hegyén, s Árpád királyunk

A nemzet íróit mind bémutatta.

Jobbra a poéták, balra a prózaisták

Fogának helyt, és íme Diespiter

Tüzet lobogtat s mond: Eredjetek,

Amott van a tárgy; lássuk, ki a legény!

Előjön a szakállas „Régiekről",

Futásnak indúl, s ím - orrára esik!

Előharűl köszvényes lábain

Sylvester, futni kezd, s - orrára esik!

Előkerűl Tinódi jó Sebestyén,

Büdöslik a bortól, s - orrára esik!

Fut Pesti Gábor is, s - orrára esik!

Dúdolja Ilosvai Toldinak bikáját,

Halad, szökik, s ah, most! - orrára esik!

Így Szenci-Molnár, és Filiczkije;

Így Zrínyi Miklós bán; és Gyöngyösi;

Így a szegény Beniczki uram, s azok,

Kik a poétai krónikában élnek.

De végre előjön Gyárfás, s rókaprémű

Dókáját ölbe fogja, s megszalad,

A szem sem éri, s nézd, - a tárgy övé!

S lett s nőtt s maradt! - ezt zengi Jupiter,

És Jupiterrel a Gellér hegye!«”

„Bizony szép! mondhatom; már ez bizony szép!

Kegyetlenűl szép! S mind a költemény,

Mind a kidolgozás! S a vers kecses!"-

Taréja nőttön nőtt az emberemnek;

De mint gyakorlott mester, tetteté.-

„S ím, itt Pázmánról!” monda „kérlek, halld ezt:”

„»Hogy Pázmán magyarúl alkalmasint tuda,

Tekintsd, hol született, s többé nem lesz csuda.

Szűlte volna Eger, Győr, Sopron, Pécs, Buda,

Úgy szólana, mint szól síp mellett a duda.

De minthogy az a táj szűlte nemzetünknek,

Mely szűz birtokában vagyon szép nyelvünknek,

S fel nem vette rongyát irhás zsellérünknek:

Nagy méltán tarthatjuk egyik fő díszünknek.«”

„Hogy téged a gonosz...” mondám magamban.

De ím nyílik ajtóm, s a cseléd jelenti,

Hogy Pipszem érkezik; nem lél szobát,

S vendégem lenni vágy. „Ez kelle!” mondám;

„Hadd jőjön; ő most kétszerest Apollóm!

Ismeri az úr Dessewffyt? Ő Virágnak

Dühödt barátja, s érte botra kél.

Tréfálni a gróffal...” „Gro-óf?” „De gróf! s barátiért

Botot nem kímél. Jó lesz elszelelni.”

Az én emberkém kapja verseit,

S szalad, s ajtóban Pipszembe botlik.

Sikoltva megy a grádicsnak s lefordúl.

Tolvajnak véli minden; öklözik,

Rugják, ütik, verik. De ő kiált:

„Köztünk lett! köztünk nőtt! köztünk maradt meg!”

Barátom, egy szót, egy okost! Elég

Volt eddig dévajkodni; van határ

Mindenben. - Valld meg: mint zengett fülednek

Ez a közöttünk lett, nőtt és maradt?

Oh! írd könyvedbe, s mondd el reggelenkint,

És amidőn az álom ágyba csal,

Hogy téged a kettős hegy bérceitől

Hőgyészi Hőgyész Máté tiltva tart.

Haszontalan! te nem levél közöttünk,

S Szemerével, vélem s kedves Kölcseymmel

Mételytelen mézőkön nem legelsz.

Egernek nőttél szük patakja mellett;

S atyád továbbad azt a bölcseséget,

Melyet Cyrill és társa hirdete,

Budai felének jött tanítani.

Te léssz az első, kit később Horányink

Tisztelve fog nevezni, hogy hazánk

Nyelvét, mint annak méltó gyermeke,

Pápaynk tüzénél gyúlt szívvel szeretted;

S feleid között az első, sőt korunkig

Egyetlen voltál, aki azt műveléd.

De elég akarni? Ah! meséidet,

Melyekre Lessing is javalva nézne,

S epigrammáidat gúnyolva fogja

Recenseálni Hőgyész, s elbeszéli

Hogy itt s ott, és emitt s amott, s tömérdek

Más s más helyekben vétkeket követtél;

Mert (amit sajnál) vétekben születtél! -

A könyvcsinálást hagyd nekünk, s rohanj

Rengő karokkal mátkád szép keblébe,

S csókjaiddal hintsd el félelmesen!