Vizdomfi és Frankvári.

«Nincs vak eset, mondom. Törvényes renddel erednek

szüntelen’ a’ születő dolgok szükséges okokbúl.

Láncz az egész Minden, mellynek gyűrűi, az első

szernek foglalatos lététűl fogva, naponkint

gyűlnek, már egyenes sorban nagy számra tenyészvén,

már meg az ős tőtűl ridegebb ágakra szakadván;

mint mikor a’ fának kis kezdete gyenge gyökérbűl

vékonyan élledvén, sok ezer gallyakra feloszlik.

A’ mit eszem gondol, szóll nyelvem, szívem ohajtgat,

‘s a’ mit ezen tűznél müvelek Frankvári Urammal,

úgy vagyon ős eleink mozgásival összecsatolva,

mint az üdő, melly most elhabzik, az akkori korral.

Eggy kis eset lett volna külömb, mikor ősi Vezérink

első sánczaikot felhányták szőke Tiszánknak

Szolnoki partyainál, sok máskép volna Hazánkban.»

Illyen szókra fakadt az öreg Vizdomfi az elmúltt

télnek vége felé, eggy estve kis asztala mellett,

szinte bevett vocsorája utánn, Frankvári Ferencczel

a’ szabad ember iránt bölcs értekezésbe merűlvén.

Tűz vala mellettek, friss víz jó borral előttök,

néhány tűzrevaló fahasáb Frankvári’ kezénél,

‘s a’ picziny asztal alatt eggy jó nagy házi komondor.

Nagy Logicus lévén, ‘s könyv nélkül többnyire tudván

a’ szilogyismusokot, melyekkel az oskolakönyvek

válogató kénnyét szokták mutogatni nemünknek,

ámde viszont velejét ezen oskolabéli vitának

át nem igen látván máskint gyakoratlan eszével,

gyermekes ergókkal kezdé Frankvári amannak

bántani mondását, melly nem fért büszke fejébe.

Akkor amaz: «Frankvári uram! tán eggyet is értünk,

úgymond; csakhogy az Úr más szókkal szokta kitenni

a’ mit imént mondtam. Hozzuk jobb fényre, ha tetszik.

Élni akar minden, ‘s örök életet adni nemének.

E’ tehetős ösztön látszik gerjeszteni mindent,

a’ mi kerek színénn földünknek szembe akadhat.

Ámde az eggyiknek, hogy ezen czéllyához elérjen,

több kell vagy kevesebb, mint a’ másiknak. Az érczkő

puszta vonás által születik morzsányi rügyébűl,

‘s puszta vonás által helyben gyarapíttya valóját.

A’ fa szopik, ‘s már annya’ tejét többféle nyirokra

szűri le csőveivel, kit magnak, gyenge virágnak,

kit takaró hajnak, csemetének, dajka levélnek;

ámde csak eggy helyhez lévén munkái csatolva,

mellyeket eggyformán látszik végezni koronkint,

a’ szabadabb kénytűl méltán fosztottnak itéllyük.

A’ bogarak, férgek, madarak, ‘s a’ többi baromság,

mind szabadon járják földünköt, szerte bolyongnak

a’ vizek’ árjaiban, szabadon repdesnek az égben;

ámde be van mégis másmás korlátba szorítva

mindenik, élet után járó munkáira nézve,

mellynek egész környét átnézheti emberi elménk,

‘s mellynek zárjai köztt eggyformán élnek örökké.

A’ barom is választ, de csak abbúl, a’ mi nemének

több kevesebb szüksége szerínt elejébe van adva,

mint örökös jusrész. Kicsiny ez, sőt majd elenyészik,

hogyha magunkéhoz tesszük: mire nézve szabadnak

válogató kénnyét olly vétek volna nevezni,

mint birodalmaihoz képest a’ Persa királynak,

eggy majoros szolgát gazdagnak, jóllehet ennek

annyi legyen, hogy társaihoz soha kérni ne mennyen.

Minket is illy ösztön bizgat mindenre; de minthogy

végtelen a’ környék, mellyben kénnyére kereshet

válogatott eledelt, ‘s fenntartására nemünknek

eszközököt fortélyos eszünk, szemeinkbe nem ötlik

a’ kiszabott törvény, melly országollya valónkot,

szinte mikint az sem, hogy számtalan ágra feloszló

‘s bármellyféle nevű munkái az emberi nemnek

szüntelenn’ egyenlők, valamint a’ többi világé.

Még soha e’ földönn nem volt olly emberi állat,

a’ ki eszénn lévén, nem szerzett volna magának

életadó eledelt, ‘s ki nemének magzatok által,

vagy ha talán a’ sors nem nyújtott illyen örömre

néki tehetséget, legalább nagy tettei által,

fényes örökséget nem próbált volna keresni.

Erre iparkodván, kiki asszonyt néz ki magának;

magzatit a’ szomszéd’ maradékival öszve csatollya,

frígyeseket gyűjtvén illy móddal gyenge nemének,

kik keresett javait szaporítani ‘s védni segítsék;

mesterkedni tanúl azalatt a’ furcsa baromtúl,

‘s a’ miket őseitűl hallott, vagy azóta tapasztalt,

hogy nyomozó ésszel kezdett mindenre vigyázni,

gyermekinek, fő kincse gyanánt, szájokba beszélli;

majd azutánn, ha erőre jöhet segedelmei által

sok maradékainak, gyűlöltt uraságra ügyekszik,

már hitetésekkel, már ellenséges erővel

a’ gyengébb jövevényt súlyos jármába kerítvén;

és hogy tetteinek mind eggy mondásba rekesszem

czéllyait: élni akar, ‘s örök életet adni nemének.

Sokszor ugyan szomszédgya miatt, kit meg nem igázhat,

több ösvényi közűl a’ rosszabbikra kerűlni -

mint mikor a’ vízenn a’ szél elkapja hajóját

a’ haza indúló kalmárnak puszta helyekre -

sokszor az életnek fonalát ógatni akarván,

kénytelen azt a’ rajta ütő gyilkosnak od’ adni -

mint mikor a’ farkas bárányseregekre rohanván,

a’ kuvaszok’ dandári között sírjába hanyatlik, -

sokszor eszét a’ vélekedés hamis útra vezetvén,

ott keres oszlopokot fenntartására nemének,

hol maradék nélkűl örökös mélységbe lesüllyed,

ott ragyogást, hol puszta homály leskődik utánna,

ott eledelt sokszor, hol titkos mérgek alusznak,

ott igaz erkölcsöt, tudományt és várasi rendet,

mellyek eszét nyitván, szívét a’ jóra hevítvén,

állati sorsábúl méltóbb czélokhoz emellyék,

hol dühösebb állat minden véltt díszei mellett

‘s oktalanabb vad lessz bármely otromba baromnál:

ámde igaz még is, hogy illy fájdalmas esetben

szüntelen’ olly jónak választására ügyekszik

önnkint, melly szeretett voltát fenn tartsa nemével,

és hogy igaz rosszhoz, melly megsérthesse valóját,

akkor szít egyedül, mikor ezt legjobbnak itélni

kénytelen a’ sok köztt, mellyek szándékit elállyák.»

Rázta fejét azalatt, ‘s dúltfúlt Frankvári magában,

nagy nehezen várván, hogy amaz befejezze beszédgyét,

mellyre tudós tűzzel próbáinak oskola rendét

megmeg elől kezdvén, «jót, rosszat az ember akarhat

szüntelen’ egyformán, úgymond, és semmi tehetség,

semmi erő nincsen, melly engemet arra vehetne,

hogy tegyem ezt vagy amazt feltett szándékaim ellen,

vagy hogy az olly dolgot, melly fel nem múllya erőmöt

jobb, gonoszabb végzésem utánn el haggyam enyészni.

E’ tüzet én fával táplálhatom, úgye? ha mindgyárt

annyira is, hogy az ágasokot meggyújtsa felettünk;

vagy pedig azt tehetem, megvonván tőlle, ha tetszik,

a’ kiszabott eledelt, hogy sínlő lángja kihallyon.

Most hát azt akarom, hogy azon korig el ne aludgyon,

még ez edényekbűl a’ bort ki nem isszuk egészen,

‘s azt az erőt, végzésem utánn, melly józan eszemnek

dictámennye szerínt történt, én látni szeretném,

melly akarásomnak meggátolhassa gümölcsét.»

Ezt hevesen mondván, felkap nagy lármaütéssel

a’ fahasábokbúl, mellyek mellette feküdtek,

eggyet azért, hogy tápla gyanánt a’ tűzre hagyítsa.

A’ kutya ezt látván, megijed, ‘s feldönti az asztalt,

mellyrűl a’ sok üveg, bor, víz a’ tűzre omolván,

ezt sebes árjokkal mind eggy szikráig eloltyák.

«Örzsike! hozz gyertyát, mondá Vizdomfi kaczagva,

hogy tehetős akarattya szerínt Frankvári Uramnak

fenn tartott tüzemet friss lángra kigyúllani lássam!»