VIZIÓ A VONAT ABLAKÁBÓL

Fájt-é már szívetek a gyorsvonatban,

Hallgatva lágyan zúgó kerekét,

Át néma síkon, holdas alkonyatban,

Nézvén az ablak sötét keretét,

Min úgy tünik a táj át, tovafolyva,

Szeszélyes rajz, mit gyors kéz letörül,

Mintha bús művész bús vázlata volna,

Ki száz képet kezd, s egynek se örül?

És őriz-é a lelketek ily tájat,

Mely tovaszédült a vonat mögött,

De mégis emlék, s mégis egyre fájhat,

Bár múlt takarja, s messzeség, örök?

Tán tört íve egy híd vén vonalának,

Vagy egy idegen országúti hárs, -

Ránéztetek, s akkor sírt fel a bánat,

Fülkétekben a titkos utitárs...

Egy ismeretlen, bús kis állomásnak

Képét így őrzöm, vitt a gyorsvonat,

Azt hittem akkor, hogy öröm vár másnap,

Mely felzendíti rekedt sorsomat,

S künn messzi sík mélyült a végtelenbe,

Távol hegy rémlett, kettős, lomha kúp,

Mintha egy roppant teve púpja lenne,

S a holdat vinné, sárga, nagy batyut...

S egyszerre csüggedt, sötét karavánok

Búját küldte a táj, mit az éj rajzolt,

S oly céltalannak rémlett, amit várok,

Hogy szívem lüktetve lökte a jajszót:

“Ó, vágyam, vágyam, sivatag hajója,

Hová viszed fantasztikus batyúd?

Holdbéli kincsed? hisz régen homokba

Fúródott minden szép és boldog út...”

S szívemben itt van most is ferde rajza

Az éji látomásnak, s felremeg,

Ha kicsiny üdvért vaskorbácsu hajsza

Új útra vérzi fáradt lelkemet.

Ó, az az éj, nagy fekete lován

Lobogó, fehér felhőburnuszával,

Mint komor arab üget tétován,

S örök társam a Szaharákon által...