VIZI LILIOM.

Zúg a sürű nádas hosszu mély morajjal,

Hogy a bölömbika bőgése is elhal:

Metsző csátéjával vesszőzi a tavat,

S még keményebb csapást buzgánnyal osztogat.

Zúg a tó, feketén forog fel hulláma,

Mint mikor a földet vakand túrja, hányja;

Nehéz habokat vet a nádas fejére,

Az izmos zsombékot megingatja mérge.

Szélvész zaklatta fel a nádast és tavat,

Legiszonyubb szélvész, a felbőszült harag;

S melyek elébb békés szomszédok valának:

Egy nő miatt élethalálra csatáznak.

Két hatalmas tündér sajátja volt a rét;

Ez birta a nádast, amaz a tó vizét;

De tündér-országnál a kincs többet ére:

Mit szép nejében birt a nádas tündére.

Szerették is egymást sok századig híven.

De van-e mit bizni szép hölgy szerelmében?

A tündérasszony is ábrándokba mélyed...

Álmodván szerelmes vágyinak új képet.

S amint künn merengett, csendes, holdas estén:

Tekintete a tó tűkörére esvén,

Megrettent... mivelhogy egy tündérszép alak

Állt merőn ránézve, a tükör-víz alatt.

Nézte a hölgy, hosszan nézte szív-dobogva...

Most egy nádbokréta hullván a habokba:

Összerezzent a viz... eltünt a jelenet,

De már az ábrándos tündérhölgy szeretett.

Ah, őt láttam, őt, a tavak tündér urát!

Sohajta... s álmaknak engedvén át magát:

Hűtlen gondolatok lopództak lelkébe,

Kisértvén szüntelen a viz-király képe.

A sohajtó vágynak kedvezett az éjjel, -

És segített szőni titkos ingerével

Az ábrándok tarka, bűbájos fátyolát,

Melyet a tündérhölgy habzó keblén von át.

Puha, meleg éj volt, nehéz durva része

Aludt az életnek, meg vala igézve;

Mely illattól leve ittasabb, ittasabb:

A lassu szellőtől alig rendült a hab.

Nem volt éj a szellem- s finomabb világnak;

Fenn volt a szerelem, az ábránd, a bánat!

Fenn volt a tündérhölgy, - s titkos gondolatja

Gyermekivel magát emésztőn mulatja.

Jó szárcsa, mond egykor, beszéld el csak nékem:

Minő világ van ott a mély tófenéken?

Van-e a viztündér titkos lakához út?

Láttad-e már őtet? azt mondják: nagyon rút!

Fényes tündérhölgy! a szárcsa válaszola,

Aki rútnak vallja, nem látta őt soha!

Én gyakran járom a mélységes vizeket;

De ami ott vagyon, leirni nem lehet.

A tündérkastélyban épittetett a fal

Tündöklő csigákból, ezer változattal;

Tengercsendben hallgat a csudás fal mélyen,

S ha vihar zúg, az is nyilvánvaló lészen.

S mintha szivárványból volna, a fedele:

Nagy aranyhalak zöld, kék, piros pikkelye;

Ilyen két nagy hal van a kapunál őrűl:

S megvillámlik a viz, ha mozdul, fényétűl.

Nagy félve jutottam egynehányszor oda,

S egész elvakított a tündér-palota;

Hát még belül...? mondják: csudáknak csudája!

Meleg tajtékbul van a viztündér ágya.

S a vizpalotától, mélyen a föld alatt,

Egy hosszu sikátor a tengerbe lyukad,

Amelyen egymáshoz a nagy viz-világnak

Hatalmas urai látogatni járnak.

S midőn a nap leszáll tengeri ágyába,

Átárad a tóba ragyogó sugára,

Sárga, zöld, kék szinben lángolnak a habok;

Még a barna sár is aranyszinnel ragyog.

De mind ezek, mint pára elenyésznek,

Szépsége mellett a tó fejedelmének,

Aki mostan fekszik sápadtan, betegen,

Azt beszélik róla: hogy baja szerelem!

Igy szólott a madár, s lebukva eltünék,

Mig a hölgy kebelét, szerelem, vágy, kétség

Ingatja, rengeti, mint a gyenge nádat

Rengeti a hullám, mely rája kiárad.

S megjelent a szárcsa tündérnél gyakran,

Titkosan beszélvén csendes alkonyatban;

S akár a mélybe szállt, akár onnan jött fel,

Tele volt ajaka mézes üzenettel.

És nőtt a szerelem, nőtt a vágy ekképen.

Egyszer csak megzudúl a nádas éjfélben:

Elveti bújában rengő bokrétáját,

Sivitva hagyja el a bíbic tanyáját.

A nádasok ura felriad álmábúl,

Kitekint a tóra, - de im csak elámúl...

Mert bájos nejével a vizek tündére

Azon percben tünik a tó fenekére.

Utánok kap a vég remény- és kétségben,

S csak neje zöld fátyla marad a kezében;

Azt is a tó rengő habjaira csapja...!

Rettentő fájdalma, rettentő haragja!

Zúg a nádas, sással vagdalja a tavat,

Még keményebb csapást buzgánnyal osztogat;

Zúg a tó, habot szór a nádas fejére,

Az izmos zsombékot megingatja mérge.

De már mind hasztalan küzdelem és harag, -

Messze van a tündér a hullámok alatt!

A tépett nádasban hosszu mély moraj van...

Fájdalom sohajt a hosszu mély morajban.

Mi édesebb a méz- s tiltott szerelemnél...?

Lenn a bájos hütlen kéjben, gyönyörben él.

Ha alszik, ajkának édes sohajtása

Fényes buborékul jön a tó habjára.

Hanem az édes méz s a tiltott szerelem,

Ha megkeseredik, keserü szertelen!

Az orzott mennyország nem tartott sokáig:

Csupán a hirtelen jövő hold fogytáig.

Mert amint fogyása lőn a holdvilágnak;

Ugy fogyott szépsége a vizek urának.

Undok tói csuda lett végre belőle...

Irtózva fordult el a tündérhölgy tőle.

Holdtöltén megszépült s neki dalmahodott;

De most a tengerből jöttek uj alakok:

Ifju hullám-lyánkák, oly gyöngédek, szépek,

Kik a tó-királlyal bizton enyelgének.

Jöttek habszakálu, mohos képü csudák:

Kik a bús tündérnőt kinozták, faggaták; -

A boldog mult és a hütlenség emléke,

Megbánás tövisét szurkálták szivébe!

Visszavágyott most a nádasba, - s ajkának

Meleg sohajtási fölfelé szállának;

S meleg sohajából, mely búval született:

Sárga hinárvirág termett a hab felett.

S amint észrevette azt a tó tündére:

Levarázsolta őt a tó fenekére;

Erősen a földbe gyökerezett lába...

Ah, nincs visszatérés elhagyott honába!

Tünődött... sohajtott... s ha vissza nem térhet:

Legalább hogy lássa hivét s a vidéket,

Vízi liliommá változott, - s ekképen

Emelkedett ki a habokból fehéren.

A nádas tündére járt-kelt a tó színén,

Mindenütt szerelme fájdalmait vívén,

Hogy bájos hütlenét csak egyszer is lássa:

De mind hasztalan volt sovár vágyódása.

S gondolta magában: igy meglát a mélyben...

Jobban célt érek tán madárnak képében?

S fogadást tőn: hogy mig nejét meg nem látja:

Lesz a rétek, tavak repkedő sirálya.

Ott virít a liljom, szép hütlen nők képe,

Elnyelő haboknak csalárd mélységébe’

S kínozó emlékül, a tó hulláminál,

Mellette eltépett zöld fátyla uszdogál.

A jajgató sirály hitvesét siratja,

Hitvesét keresi a liljom illatja;

Eped a másikat meglátni mindenik:

De sirály s liliom egymást nem ösmerik!