Vojtina új ars poétikája a fiatal költőkhöz

Öcséim, ó mert vagytok többen is,

Sőt többen tán, mint kéne, ifjú bátrak,

Kik új dalokkal s hittel téreit

Betöltitek most a szűk Hunniának,

Hozzátok száll ma ez új intelem,

Tanács, vagy kérés és kritika is tán,

Mert szó nélkül már még se nézhetem,

Hogy némelyek mit mívelnek a lírán.

Ne fájjon ez, azoknak, kik igaz

Lélekkel, bár forrongva, síkra lépnek,

A fiatalságot nem éri az

Én gáncsom, csak mi benne régi vétek.

Mivel magam is voltam fiatal,

Mi több: ma is vallom, hogy az vagyok

S tőlem ma távolabb a diadal,

Mint egykoron: felénk új nap ragyog

Új holnapnak ködéből: ez a nap

Egy más világot fog találni már

S jaj annak, aki kábán ez alatt

Csak múltat jajgat s nem tud várni már.

De mégis, vannak dolgok földön, égen,

Melyek maradnak mindíg, az utód

Hiába pártol el tőlük, cserében

Papírt kap aranyért csak, mai mód.

Mert, hogy dologra térjek, én öcséim

(Kik közt nem egyet én vezettem a

Parnassz hegyére) nem elég igérni,

De adni is kell néha, pláne ma!

Úgy értem ezt, hogy szép, szép az irányzat,

Mely egyenesbe és végtelenbe mén,

A hitteljes művészet és hadászat,

De mégis, mégis fő a költemény.

Mit bánom én, hogy mit vallasz Uradnak

És Istenednek és hogy mit tagadsz,

Hogy mit gondolsz a költésről magadban

És társaságban, nem bánt már a harc,

Mit izmusok szélmalma s nyája ellen

És mellett vívnak ifjak és nagyok,

Már én a költőt várom mind a versben

S ha nincsen benne, hoppon maradok.

Valaki légy, ha kollektív dalolsz bár,

És ne akarj te lenni valaki,

Mit bánom én, gyep vagy aszfalt az oltár,

Hol leborulsz, magadról vallani!

Mert csak magadról vallasz, bármit is mondj

S ha minden második szód végtelen,

De érdekelsz, te tündöklő kicsiny pont,

Ha önfényed ragyog szemben velem.

S hiába minden mélység és ködösség,

Harmónia, ha szó marad a szó

S hiába mondod az emberre: fönség,

Ha senki vagy, szavakra utazó.

A falu tornya, mely csöndes nyugodtan

Mereng a zsuptetők fölött, bizony

Különb szívemnek, mint a cifra torta,

Mely habból ábráz téged, kölni dóm!

Világpolgár légy (és ebben Aranynál

Tovább megyek, bár ő arany marad),

De ez az érzés nem a hontalanság

S becsülve mást, vedd észre a magyart!

Mert szép az export és expressio is,

(Noha magam nem élek már vele),

De a poézis mégis csak poézis

S gyökér nélkül nincs fának levele.

Magyar légy és ne mondd, de ezt mutassa

A versed színe, íze és szaga,

Amint magyar volt és költő Balassa,

Bár idegenhez gyakran járt maga.

Magyar légy, mint a római palástban

Dörgő Petur volt zordon Berzsenyi

S homéri és virgili vers folyásban

Vörösmartynk Dunánkat zengeti.

Petőfi is, akár respublikáról,

Akár juhászról énekel, magyar,

S Arany, idézve ötszáz velszi bárdot,

Egy örök magyar bánatot takar!

De ad vocem: magyarság és Petőfi,

Nem tetszik nékem a könnyű magyar,

A csupa rózsám, tubicám s a többi,

Ki minden áron egyszerűt akar,

De úgy akarja, hogy lóláb a szándék

S kilóg a tudva hanyag rím alól.

Petőfi egy volt, Istentől ajándék

S nem új Petőfi, ki ma úgy dalol.

Mert nem lehet, hogy az Otthonban éljen

Feketekávén s pletykán a magyar

És ott merengjen zöldellő vetésen,

Amíg mellette bakkozik a kar.

És nem lehet, mit most sokan kívánnak,

A kultúrát a porba dönteni,

Vajúdik és szül még e szörnyü század,

De nem halódik, ami isteni.

Delendam esse censeo: kiáltod

És eltörölnéd, mert nem ismered.

Minek kultúra? Úgyis kannibálok

Vagyunk, legyünk hát: ez önismeret!

Arany gazdája verte így vetését,

Én már, lehet, konzervatív vagyok,

De megtartom, mit bízván és remélvén

Reánk testáltak bölcsek és nagyok!

Van itt elég baj, bú, gond, céda gazság,

Van itt elég gyom és rom, dög, szemét,

A kultúránk, mi egyedül maradt rád

Vigasztalásul, koldus nemzedék!

Csákányt az ős hazugságok falára,

De az örök szépség legyen tabu,

Az érckolosszus is ledől, hiába,

De Hamlet él, míg él a mélabú.

Csak verselő írónak szól e versem

S csupán költőnek, annak, aki vall,

Mert hozzád közöm - Isten látja lelkem -

Nincs semmi, tisztes drámai ipar.

Darabcsinálók, tantiémvadászok,

Kiknek hazája széles e világ,

Kiket a művelt csőcselék sovárog

Tapsolva kéjjel talmi holmiját.

Költő vagyok s magyar: nem érdem ez, de

Szent kötelesség és szent fájdalom.

Hívő reménnyel, küzdve, énekelve

Balsorsomat örömmel vállalom.