Vonaton

Utaztam lomha vonaton

egyhangu mély rónákon át

s emlékim unt rónáiban

kerestem kedvesem nyomát,

Bús volt a róna, sivatag

s a volt oáz oly messze már

s a fáradt lélek rest teve,

ki a homokban meg-megáll.

Mert messze menni csökönyös,

mert messze már a volt oáz.

Ó veszve vagy hát régi kincs?

lehetsz feledve régi láz?

»Nem nem! kincseskamrámba még

meg kell lelnem áldott nyomát« -

tünődtem lomha vonaton

utazva holt rónákon át.

Bús útitársnő volt velem,

álomszemű, kissé pufók,

csobogva arany homlokán

bomlottak lanyha hajcsomók.

Áldom e fürtöt, homlokot

s az idegent, a halaványt,

ki elvivé emlékimet

oázra, lomha karavánt.

Áldott az idegen leány

- aranyos homlok, lanyha fürt -

a jó vezér, a néma jel,

kitől ma kincsem megkerült.

Fogózz e fürtbe lelkem és

e tömkelegből multba húz

mint hajdan Ariadne font

selymét követte Thézeusz.