Vörösmarty

Elnézlek sokszor a magány s az álom

Csöndes ködfátyolán át, est ha száll,

Hogy a vidék porában, sírba vágyó

Szívedbe vág a nagyszerű halál.

Északnak rémes árnyait idézed

S a dunántúli borba könny vegyül,

Távol arany ködében kelevézek

Csillognak és virrasztasz egyedül.

A harc elült. A daliák elestek

Vagy várja őket külföld, honi rejtek

S hiába húzza már a vén cigány,

Üres a csárda, a csiger silány,

A tündér vágyak puszta temetőjén

Csak hantokat melenget a verőfény.