VULKÁNOK ÉS SZÍVEK

Tűzokádó, haragos hegyek,

Most értem meg talán-talán,

Mért keresi olykor dühös, mély szátok

Káromkodó lánggal az Eget.

Ilyenkor a Föld szive dobog

S kérdi a vélt Hatalmasat:

Hát fiai Isten-arccal és hittel

Nem lehetnek soha boldogok?

Áldott lázadtak, tüzes hegyek

S szivek, kiket kétség facsar,

Biztatóim mégiscsak tik maradtok,

Hogy legyek - és: jó ember legyek.

A Föld szive őrülten dobog,

Embernek lenni ma nehéz,

De vulkánok s szivek lenti dühére

Az ostromolt Ég csak mosolyog.

Mindent megkapott a Föld fia,

Szivet, fájást, halált, hitet,

(Csittuljatok, égő szivek s vulkánok)

Meg kell mégis majd javulnia.

Most fog kapni az ember valamit,

Csodásat, szépet és nagyot

Vagy semmit. Vagy az Ég igaz jutalmát:

Legyen olykor víg, míg lent lakik.