WESSELÉNYI, A NÁDOR, MURÁNYNÁL

Mely édes andal int, Murány, feléd,

Midőn tetődre felvetem szemem!

A várvivásnak jöttem nézni tervét

S kimérni a tűz égi útjait,

És íme, mint egy elbájolt lovag,

Andalgva nézem a tündéri várt,

Andalgva látom ékes asszonyát.

Kit már feledni véltem évek óta,

Előmbe tűnni látom újolag;

Látom, miként őt láttam egykoron

A bajnok-ifjak büszke tánckörében

Lebegni pártás fővel a delit,

A nyílni kezdőt angyal-kellemében.

Döbbenve váltam tőle és szorongva:

De megpillantván újra kardomat,

A hősi szellem újra megragadt,

S vitt a dicsőség fényes útjain,

Vitt élni-halni bajnokok sorában.

És íme, már most mint dicső vezér,

Előtted állok, oh magas Murány,

Letörni ormod büszke tornyait,

Rabláncra fűzni ékes asszonyod

S rabláncra véle a pártos magyart.

Rabláncra téged, lelkes árva hölgy,

Rabláncra téged, édes árva hon!

Mi ez? mi új zaj dúlongat szivemben?

Oh érzem, a tiszt s a szív harca ez:

A szív fog, érzem, győzni tisztemen,

Kirántja győző kardomat kezemből,

És életemnek új irányt mutat.