X. ÁTKOZLAK TE SZERELEM...

Átkozlak te szerelem!

Te isten istentelen!

Jutalmod csak gyötrelem,

Gyülölség nem szerelem.

Mindenképpen megpróbáltam,

Érted halálra is váltam:

Mi haszna?

Nincs haszna!

Nem más: szivveszedelem.

Méltó vólnál, elégnél,

Magad is porrá lennél;

Tudom úgy nem égetnél,

Ha magad is szenvednél.

Jaj most nékem, gyilkos nyilla,

Érzem, mit tesz, tüzfáklája;

Én szegény,

Én szegény,

Nem is lehet nagyobb kin!

Áldott az, ki nem szeret,

Ellened erőt vehet;

De az vallyon, ki lehet,

Szégyent rajtad ki tehet?

Istenekbül embert tettél,

Hány szivet győztél s megöltél

Ámitó,

Hóditó,

Sziveket gyujtó s kinzói!

Didó eztet szenvedte,

Tróját ez porrá tette,

Parist úgy elvesztette,

Sámsont is megejtette;

Trónust emelsz hiv szivekbűl,

Személlyed azon büszkén ül;

Rosz gyermek,

Rosz gyermek,

Átkozott, ki illyent szül!

Engedelmes szolgája,

Mégis vagyok praedája,

Mert hatalmas igája,

Szivemben ég fáklája.

Talám enyhitt sebeimben,

Harmatot hint tüzeimben,

Imádlak,

S átkozlak

Desperatus szivemben.