XCII. ZSOLTÁR

Ékes dolog dicsérni,

Uram, fölségedet,

És az te nevedet

Énekvel magasztalni,

Hogy ember áldja reggel

Te nagy jóvoltodat

És igazságodat

Dicsérje minden éjjel.

Lantban és hegedőben

És szép cimbalmokban,

Hangos citerákban,

Dicsértessél zengésben.

Dolgaidon örvendek

Hatalmadat látván,

Kezednek csudáján

Örömömben éneklek.

Sok és nagy csudálatos

Te cselekedeted,

Mélség bölcseséged,

Beszéded drágalátos:

Ez dolgot az esztelen

Egy szálné sem érti,

És meg sem tekinti,

Hogy ez miképpen legyen:

Hogy az gonoszok nőnek,

Mint az fű az mezőn,

Virágoznak szépön

Az sok istentelenek.

Hogy örökké essenek

Az veszedelemben,

Te vagy, örök Isten,

Fölötte mindeneknek.

Mert ím az hitetlenek

Az te ellenségid,

Minden gyűlölőid

Szörnyűképpen elvesznek.

Szarvamat fölemeled,

Mint az Egyszarvúnak,

Hogy én vigadhassak,

Én Istenem, tebenned.

Megkenik én fejemet

Zöldellő olajval,

Hogy diadalomval

Lássam ellenségimet.

Végre én füleimmel,

Én ellenségimről

És gyűlölőimről,

Új hírt hallok örömmel.

Virágoznak az hívek,

Mint az szép pálmafák,

És mint az cédrusfák,

Kik az Libanon nőnek.

És az Úr hajlékában

Ezek plántáltatnak,

Szépen virágoznak

Az Isten tornácában.

Hogyha megőszülnek is,

De mindazonáltal

Nagy szaporasággal

Gyümölcsöt hoznak mégis.

Hogy igazságát híven

Mindenütt hirdessék

Az én Istenemnek,

Kiben hamisság nincsen.