XCIV. ZSOLTÁR

Óh, erős bosszúálló Isten,

Ki bűnünkért büntetsz erőssen!

Jelentsd meg már hatalmadat

Mind ez világnak bírája,

Támadj föl, add meg valóba

Az kevélyeknek jutalmát.

Miglen marad ez büntetlen,

Mig fuvalkodnak fel kevélyen

Az gonosz istentelenek?

Mig élnek illy vigassággal,

És az ő gonoszságokkal

Vajjon meddig dicsekednek!

Uram, az te népedet rontják,

Örökségedet sanyargatják

Minden irgalmasság nélkül

Özvegyet, árvát megölnek,

Szegény jövevént elvesztnek,

Még ezt mondják szemtelenül:

Az Isten ez dolgot nem látja,

Az Jákob Istene nem tudja,

Azmiket mi szerzünk mostan.

Én csudálok tirajtatok,

Hogy illy oktalanok vattok,

Hányjátok meg magatokban:

Azki az fület teremtette,

És az látó szemet szerzette,

Hogy nem látna, sem hallana?

Az pogányok büntetője

Egyebet hogy ne büntetne,

Ki mást tanít, hogy ne tudna?

Az Isten minden szívnek titkát

Jól tudja minden gondolatját,

Hogy semmirekellők, látja.

Bódog, azkit te igazgatsz,

És törvényedre tanítasz,

És kinek vagy oktatója.

Hogyha gonoszul leszen dolga,

És érkezik háborúsága,

Mindent elszenved csendesszen,

Míglen az istentelennek

Vermet, koporsót készétnek,

Hol örömében vég leszen.

Mert nem hagyja Isten ő népét,

El nem felejti örökségét,

Sőt vagyon rájok nagy gondja,

És midőn ideje eljő,

Mindent igazán itél ő,

És az híveket megtartja.

Ki ment az gonosztúl meg engem,

És ki támad föl énmellettem,

Ez gonosztévő nép ellen?

Ha Isten nem őrzött volna,

Már régen megholtam volna,

És most fekünném az sírben.

Midőn mondom: Ím el kell esnem,

Legottan megsegétesz engem,

Te nagy irgalmasságodból,

Mikor nagy bánatban volnék,

És szívemben kesergenék,

Megvigasztalál azontól.

Itéletedhez hogy férhetne

Az istentelenek törvénye,

Kik jót hamisra fordítnak?

Nagy sereggel öszvegyűlnek,

Hogy az igazat megöljék

És ártatlan vért ontsanak.

De én csak az Istenben bízom,

Ő énnékem erős kővárom,

És ezöket megbünteti,

Az ő számtalan bűnekért,

És gonosz téteményekért

Az Isten őket elveszti.