XI. [OLYANOK NÉKEM NÉHANAP AZ ESTÉK...]

Olyanok nékem néhanap az esték,

mint régi utcák, ahol sokat jártam.

A kivénült fák lombokat hazudnak

s én büszkén lépek a süppedő sárban.

És némely ijedt gondolatom olyan,

mint egy-egy ismerős szobor a múltból,

kicsiny falukban, hol nagyokat néztem

s az arcom bámult rám a láncos kútból.

S egy bús versem, egy-egy betű irásom

utcát, szobrot úgy zár el épp előlem,

mint rács a holtat méla temetőben...

És hasztalan sok hívásom, sírásom:

nincs más, csak esték, esték, esték vannak...

S ki este jár emlékek közt, jaj annak!