XI. ZSOLTÁR

Az Istenben bízom jó reménséggel,

Miért szóltok hát ígyen lelkemnek?

Hogy én az ti hegyetekről fussak el,

És mint egy madár, messze röpöljek?

Mert az kegyetlenek íveket szerzik,

Hogy az tiszta szívőköt meglőjjék?

Már az nyilakot az idegben vetik.

De véghez nem vihetik ők ez dolgot,

Megromlanak igyekezetekben,

Mert az hív ember vajjon s’ kinek ártott?

Az Istennek temploma mennyekben,

Ottfönn vagyon szent széki, mellyből széjjel

Szemei mindent néznek élessen,

Földi népet is megnézell és szemlél.

Az Isten megpróbálja az igazat,

És gyűlöli az erőszaktevőt

Az káromlókra záporessőt bocsát,

Rájok döjt tüzet, kénköves essőt,

Az istentelenekre háborút ejt,

És nagy szélvésszel itatja őköt,

Fejekre szörnyű forgószelet buréjt.

Mert ő igaz, és igazságot szeret,

És kedves orcát mutat azoknak,

Kik igazságban rendelik élteket.