XII. [JÖVEL, SZIVAR...]

Jövel, szivar, te szájam barna hídja,

te híd magam és enmagam között:

mely fodrok-bodrok kontyát kötözöd

avíttan fényes, tört hajszálaimra!

Egykor atyámnak piros ajka tartott,

míg téli estén rámrebbent a füst.

Haján ott kószált már a bú-ezüst,

mint holdsugár, ha ér alkonyi parkot.

S ma, hogy kékfinom bóbitád belep

s elandalit sok eléretlen révbe:

úgy szeretnék egy fiút magam mellé,

ki, - mint én voltam - bátrabb, éberebb...

S míg apjának nevezne, csókot kérve,

számból szeliden a szivart kivenné...