XIII. A világon te a legkedvesebb

A világon te a legkedvesebb

Leányka voltál,... így képzellek én;

Maga a vígság, élet és öröm

Hosszú ruhádnak első reggelén.

Beh gyönyörű lehettél! Óh, ha így

Találkozhattam volna én veled.

S nem most, midőn a költők bánata,

Az a sok édes dal megmérgezett.

El volt büvölve minden ismerőd,

A hajnal és a rózsa írigyelt;

Mező virága, erdő madara,

Ha meglátott, csupán reád figyelt.

Legjobb is voltál, nem legszebb csupán;

Merő kedély, vidámság, szeretet.

Minek olvastál annyi dalt, regényt!...

Az a sok édes dal megmérgezett.

Költő dalában érzéd, a mi szép;

Tolmácsolá saját érzelmidet.

Óh, de az édes, játszi dal mögött

Nem láttad a vérző, beteg szivet.

Azt hitted, a ki lelkesül, rajong,

Ha szenved is, csak félisten lehet!...

Óh szerelem, vágy csalfa éneke!

Dalok bübája, mely megmérgezett!

Nagy kín szüli meg a költő müvét,

S habár a szenvedőnek balzsama,

Kinek ártatlan, szűzi lelke van,

Nem érti, meg nem enyhül általa.

Szeretted az erdőt, a zongorát;

Voltál vidám, jókedvü, gyermeteg;

De jobb’ szeretted a költő dalát,

S szived azóta bús, megmérgezett.

Ha elnyeri egy férfi majd kezed’,

S lesz oly kedves lánykád, mint te valál:

Kérlek, ne adj kezébe verseket;

A vers emészt, a vers lassú halál.

Az élettel szünetlen harczra hív,

Megöli gondtalan kedélyedet;

Örökre bánatos lesz az a szív,

A kit egy édes dal megmérgezett.