XIII. [MOST NÉZZETEK IDE...]

Most nézzetek ide: rossz szalmaágyon fekszem,

falak csatasorában, sötéten, valahol.

Valami: csendnél mélyebb, szivemre ömlő mély csend

a padlóból s magamból a fülembe dalol.

Öregidő a társam. Már régen elmúlt éjfél.

Most vagy megdöglök itten, vagy megvált egy csoda.

Anyám, gyermekszerelmem, be kár is volt, hogy éltél

s hogy élek: árva kerted behavazott pora.

Mert kövérhúsú rózsa bimbózott bennem egykor,

rajt szent égi írással, selyemszálon: neved.

De hűs leveleimre már őszi eső csorgott,

s rájuk ültette zordul a kietlen telet.

Most, derékig a télben, anyai dús melegség

lombozatába nyújtom: régidőkbe, fejem.

Most fanyarul szitál rám emlékek napsütése,

ez átkozott, ez ólmos, e sötét, bús helyen:

hol temetkezve foszló, kopott ágyiruhákba,

testem elúszik halkan szegény vizek felett.

Beolvadva a csöndbe, mint apró állomáson

egy fáradt vonat füttye, mielőtt este lett.