XIV. [ÉRZEM, HOGY MINDENEMET...]

Érzem, hogy mindenemet megbontó fájdalmam

nevetséges, mint Aesopus torz keze vala.

Érzem, hogy szörnyü ember lehettem volna én,

de reám ült a bánat, sorsom bús madara.

Mert lássátok, tudom: beteges és hazug

hallucináció, hogy nehezebb enyém,

mint bárki másnak gyásza, siralma, bús szive,

s hogy méltóabb lehetnék sok másnak a helyén.

Mert lássátok, tudom, ó, kérkedőn tudom:

sziven a bú bimbója s ihlett melódiás

a férfi hördülése s a sáppadt nősikoltás.

De szánjatok nagyon, félve kerüljetek!

mert szemem, szájam rajza lágyabb, mint a tiétek.

Olvadt viasz-szobor, formája már alélt,

mert végtelennek szánt viaszlelke kiégett.

Az én szemem, szegény, idétlen zord gyümölcs,

mit meg nem édesítnek se füszerek, se mérgek.

S feneketlen, lidérces, babonás kút a szám,

hol szentekké fürödnek kisérteties férgek.

Ha majd ez égi rajzot, mely arcomon pihen,

a végső perc kihuzza a nagy isteni szénnel:

akkor leszek magános, mint hangtalan vadon,

akkor leszek hatalmas és érett, mint az éjjel!...