XIV. Más. Nótája: Áldott vagy míhecske...

Oh én boldogtalan, jaj, mire jutottam,

Sok könnyhullatásim miatt elbágyadtam,

Számlálván sok búmot épen ellankadtam,

Az szomorúságnak rabul adattattam.

Nem szárad meg szemem a könnyhullatástul,

Szívem bennem elholt a sok sóhajtástul,

Erőm elszakadott a fohászkodástul,

Már búcsúmot vettem minden vigaságtul.

Ki miatt bús szívem dobog és bennem vér,

Mint halálra váltba megváltozott az vér,

Sok kínjaim miatt megindul az sok ér,

Véghetetlen sok gond én bús szívemhez fér.

Sokfelé fordítom szomorú elmémet,

Hogy vígasztalhatnám elbágyadt szívemet,

Találnék oly írat, mellyel sebeimet

Kötözném, enyhetvén az én gyötrelmimet.

Vetem szemeimet kerti virágokra,

Tavasszal zöldellő árnyékos ágakra,

Szép folyó vizekre, csorgó patakokra,

De az is nem használ, minden fordul búra.

Ez világi pompát könyves szemmel nézem,

Tündöklő szép voltát noha én szemlélem,

De semmi örömem nincsen abba nékem,

Semmi vígasztalást nem lelhet bús szívem.

Ha kezembe veszem szokott muzsikámot,

Reménlem, enyhítem azzal az én búmot,

És vígasztalásomra kezdvén nótámot,

Indítja a helyet könnyhullatásimot.

Az miből másoknak lehet vigassága,

Abbul nő szívemnek nagy szomorúsága,

Sohonnon nem lehet annak orvossága,

Mert már el burított az bánat soksága.

Oh, jaj, mely keserves szomorú szívemnek,

Hogy nincsen szánója keserves igyemnek,

Ki-ki vígan élvén az maga kedvének

Kedvez, szaporítván kínját sebeimnek.

Ha szánnak is néha kevessé barátim,

Hamar elfelejtik, hogy az én kínjaim

Meg nem csendesülnek, ki miatt fájdalmim

Inkább nevekednek, s áradnak könyveim.

Szokatlant megszokni, jaj, mi nehéz nékem,

Óránkint gyötrődik emiatt bús lelkem,

Sem éjjel, sem nappal nincsen könnyebbségem,

Sőt kegyetlenkedvén nőttön nő ínségem.

Oh, vajha az Isten meghallgatná szómot,

Ne késnék, de hozná el boldog órámot,

Bizony vígan várom én kimulásomot,

Mert tudom, elveszem tőle örök jómot.