XLII ÉNEKLŐ PTRÜCSÖK

“Szegény legényke vagy ptrücsök,

De gyöngy az életed,

Jársz, kelsz mezőkön, és vigadsz

Arany szabadságban,

Erődet a terhes dolog

Nem rontja, nem töri.

Ingyen bocsát az ég reád

Friss harmatot, s kitart.”

Így énekelgetett magának a ptrücsök

Egész nyáran, s gondatlan örömei közt csürét

Üresen hagyá. Azonban ősz közelgetett,

Mellynek nyomában jött fagy, és hó, és hideg,

S vastag köd; elhalt már mező, kert, rét, fa, fű;

Csak a süvöltő észak élt, s rettegtetett

Mindent, kivált dologtalanokat, resteket.

A téli hosszas fergeteg szünt egy napon,

És lőn verőfény, mellyet a lajhár ptrücsök

Látván üregéből félig elhaltan kijött.

Körűlnéz, és szemébe ötlik ott neki

A hangya, ki nyári keresetit forgatgatá.

E dolgos szomszédhoz kiáltott. Ah! tekints

Rám, kérlek; éhhel elhalok. “Szegény Bohó!”

Így szólt a hangya tréfából; “szegény Bohó!

Tánc, gajdolás volt életed nyáran: vigan

Keltél, hevertél; most is úgy tégy, és elélsz;

Másszor adok, amit adhatok; de akkoron

Vígabb kedvű légy: egy derék lakzink leszen.”

A ptrücsök illyen vigasztalással ballaga

Háza felé, mellyhez már közel volt, és ihol!

Nagy szégyen és bú inkább, mint éhség miatt,

Kifujta páráját. Fennállott sírköve

Sokáig e ptrücsöknek; mert emelt neki

Egy valaki sírkövet; ma csak az emlékezete

Van köztünk, melly (oh vajha foganatosan!) tanít.