XLII. LÁNGOZIK BÁR LÁNGOM...

Lángozik bár lángom hív tüzében,

De mégsem olvad el szerelmében;

Mert vár hüségtül,

Mint vas magnestül,

Vagy pedig az hajnal

Piros égtül.

Azt gondolod talán, hogy kedvezek,

Éretted meghalok, úgy szeretlek;

Mint arany tüztül

Vár nyólcz próbátúl,

Próbálok és várok

Előbb attúl.

Czifra bár az égen a szivárvány,

Sok fösték s ér benne, olly mint márvány;

Nem kedvem sinlés,

És a rézfinlés,

Bár álnok s ravasz szem

Sandalon lés.

Sokszor ugyan, sokszor már föltettem,

Többször nem cselekszem, kit miveltem:

Hogy légyek ködben

S hamis fölhőben

Éljek, s mint eb türjek

Reménségben.

Nem köll már engemet késérgetni,

Mint ebet nyúl után köll kergetni,

Hidd meg, hogy való

S bizony állandó,

Ez végső s múlt esső

Nem változó.

Így azért s ezekért meg köll lenni,

Szivemnek más tüztül köll hevülni;

Már légyen elég,

Azért is van vég,

Kintelen voltam ezt

Elkövetni.