XLII. ZSOLTÁR

Mint az szép híves patakra

Az szarvas kivánkozik,

Lelkem úgy ohajt Uramra,

És hozzá fohászkodik.

Tehozzád, én Istenem,

Szomjúhozik én lelkem,

Vajjon színed eleiben

Mikor jutok, élő Isten?

Könnyhullatásim énnékem

Kenyerem éjjel-nappal,

Midőn azt kérdik éntőlem:

Hol Istened, kit vártál?

Ezen lelkem kiontom,

És házadat ohajtom,

Hol az hívek seregiben

Örvendek szép éneklésben.

Én lelkem, mire csüggedsz el,

Mit keseregsz ennyire?

Bízzál Istenben, s’ nem hágy el,

Kiben örvendek végre,

Midőn hozzám orcáját

Nyújtja szabadítását.

Óh, én kegyelmes Istenem

Melly igen kesereg lelkem!

Mert terólad emlékezem

Ez Jordánnak földéről,

Szent helyedre igyekezem,

Ez Hermon kis hegy mellől.

Mélység kiált mélséget,

Midőn én fejem felett

Az sok sebes víz megindól,

Mint egy erős hab, megzúdól.

Sebessége árvizednek

És az nagy zúgó habok

Énrajtam öszveütköznek,

Mégis hozzád óhajtok,

Mert úgy megtartasz nappal,

Hogy éjjel vigassággal

Dicséreteket éneklek

Néked, erős őrizőmnek.

Mondván: Isten én kőszálam,

Mire felejtesz így el?

Ellenségim vadnak rajtam,

Gyászban járok veszéllel,

Mert az ő hamis nyelvek

Csontaimban megsértnek,

Mert így bosszontnak ellened:

Lássuk, hol vagyon Istened.

Én lelkem, mire csüggedsz el,

Mit kesergesz ennyire?

Bízzál Istenben: Nem hagy el,

Kiben örvendek végre,

Ki nékem szemlátomást

Nyújt kedves szabadulást,

Nyilván megmutatja nékem,

Hogy csak ő az én Istenem.