XLVIII. Dicsőség

Homályban élsz most, ismeretlenűl;

De fel fog még ragyogni csillagod,

Ha éltem napja majd alámerűl

S a sirba’ fekszem, mint csöndes halott.

S kiről most nem hoz hírt ujságpapír,

Se báli névsor, sem fürdőlevél:

A kommentátor majd csak rólad ír,

S egyűgyü közli-had belőled él.

Rejtett lakásod, zöld zsalus szobád

Divatba jő, ha én már nem leszek.

Leirják macskád’, kerted’, zongorád’,

Szelid nézésed’, könnyü termeted’.

Kifürkészik, faludba hogy’ jövék,

Minő szerencsés végzet vitt oda;

Mért nem követtem lelkem ösztönét

S nem lettem egy pár véled én soha.

Hüséged’ megcsodálják mód felett.

Megilletődve fognak nézni rád;

S mint őszi nap, szelíd emlékezet

Ragyog körül majd, elhervadt virág.

A régi báj, a régi szendeség

Feltámad ujra fonnyadt arczodon;

S én hült szivemmel sírba’ fekve, még

Ott is csak hűségedről álmodom.

Ah, úgy van, úgy! Ah, úgy kell lennie!

Előbb halok meg; kell, hogy így legyen!

Hogy lásd, mikép támad költőd hire,

S hogy mit mivel valódi szerelem;

Hogy úgy halld kedvesed dicséretét,

Mint ki csak egyről: rólad énekelt.

Hogy járjon által boldog büszkeség,

S ne gyászold sírom’, hanem ünnepeld!