XV. Más. Ugyanazon Nótája.

Én sok sóhajtásim, vajon mikor szűntök,

Szívemnek fájdalmi, mért nem csendesültök,

Boldogtalan idők, hogy nem könyörültök

Rajtam, s bánatimnak mért hogy így örűltök.

Az sok fohászkodás fonnyasztja szívemet,

Könyvezve kínlódván szomorú éltemet

Siratom, és gyötröm óránkint lelkemet,

Mert már elvesztettem jó reménségemet.

Sem éjjel, sem nappal nincsen könnyebbségem,

Jaj, szegíny fejemnek, ím, mint nő ínségem,

Mert újultan újul reméntelenségem,

És nem lészen, tudom, itten segétségem.

Fájdalommal érzem, hogy újul óránkint

Az reméntelenség, s bús szívem újabb kínt

Érez, mert fájdalma növekedik megint,

S követ, mint az árnyék szokta a szép napfínt.

Szomorú szívemet bánat fölyheiből,

Ki menti meg vajon az ő kötelébül,

Nem vehet pihenést keserűségébül,

Jaj, nem szabadulhat ez bú tömlicébül.

Lészen-e még haszna sok sóhajtásimnak,

Avagy megszánója könnyhullatásimnak,

Lelek-e még írat szörnyű fájdalmimnak,

Lesz-e jó vége valaha sok búmnak.

Ez bánat homálya vajon eloszlik-e,

Szívemet epesztő sok keserűsége,

Reménség szikrája vajon bennem él-e,

És homályba burult napom felvirrad-e?

De már semmiképpen néncsen reménségem,

Jó napokat érvén hogy keserűségem

Immáron megszünjék valaha, s ínségem

Múljék el, s lehessen kedves csendességem.

Jaj immáron nékem, kit az sok szílvész ér,

Jaj szegény fejemnek, kihez sok bú, gond fér,

Rebegő bús nyelvem semmit szólni nem mér,

Hogy szomorú szívem már örömöt nem ér.

Hanem ha az nagy Úr reám tekint, meg szán,

Világi kínomat ott fenn orvosolván

Felviszi lelkemet Mennybe vígasztalván,

Hiszem, hogy el nem hagy, mert jó Istenem van.