XVIII. Más. Nótája: Sokan szólnak most...

Bágyadt szívem csendesedjél, s enyhítsed búdat,

És tűréssel orvosoljad te fájdalmidat,

Mert lám senki meg nem szánja sok kínjaidat,

Jaj, nincs, az ki elfordítsa te bánatidat.

Vajon könyvez-é valaki könnyhullásidon,

Kinek esik meg az szíve sok siralmidon,

Szánakodik-é valaki sóhajtásidon,

Hogy megszánván segítséget tenéked adjon?

Nincsen senki oly barátod, ki vígasztaljon,

Avagy az te keresztedbe szívesen szánjon,

És megszánván állhatatoson megmaradjon

Az szánakodásba, s néked tanácsot adjon.

Kiki maga kedvén járván csak azt ohajtja,

És az maga szíve sebit kiki jajgatja,

Noha szörnyű sebeidet minden jól látja,

Ha szán is, de azokat nem orvosolhatja.

Mért gyötröd tehát magadot, tűrjed békível,

Az mivel te kéntelen vagy, vedd fel jó szívvel,

Mert nem orvosolhatni ezt csupán csak ezzel,

Bízzad az Istenre búdat te sebeiddel.

Békességes tűrés, vajh, ki jó és hasznos ír,

Bút elűző, sebgyógyító, minden jóval bír,

Boldog akinek szívibe ez a vendég fér,

Mert a vállán lévő terhhel az nagy könnyen bír.

Nem csak magadot emészted, engem is rontasz,

Sok nyughatatlanságoddal engem fogyasztasz,

Mind éjjel és nappal, íme miként fárasztasz,

Sok zokogássiddal éppen már elbágyasztasz.

Keresnék elég módot vígasztalásodra,

Ha lelhetnék csendességet valaha jómra,

De heába, nem csendesülsz, és siralmomra

Fordul minden szép mulatság, és újabb búra.

Nem vígasztalna meg az Orfeus lantja is,

A szép Nimfák friss nótája, nem kellő az is,

Szép virágok és zöld ágak közt ha sétálsz is,

Nem vidámulsz, de sóhajtasz könyvezve mégis.

Bús embernél legkedvesebb az szép zöld erdő,

Az sem adhat vígasztalást, az is nem kellő,

Folyók, vizek, szép források, nyári szép szellő,

Minden világi sok szépség búdat nevelő.

Sokszor szakasztod álmomat dobogásoddal,

Nem lelek semmi nyugovást búsulásoddal,

Neveled én nyavalyámot sóhajtásiddal,

Látom, holtig emésztődöl ily szörnyű búval.

Vajon ez tűrhetetlenség lesz-e orvosod,

Eképpen csak emésztődvén újul fájdalmod,

Bánatidat, jaj, neveled és nem orvoslod,

Irígyidnek örömökre lészen bánatod.

Fedezd azért, amint lehet, te fájdalmidat,

Ne vigadjanak irígyid, s te siralmidat,

Ne nevessék meg tapsolván sok kínjaidat,

De bosszúságokra vigadj, titkold el búdat.

Vajh, ki sokszor méreg fekszik a jó méz alatt,

Sokszor az jó étekbe van keserű falat,

Szomorú gyászt is gyakran fed be az szép skárlát,

Nem árt a búba mutatni vidám álorcát.

Mézet tettes, ha mérget nyelsz, semmit ne búsulj,

Isten légyen reménséged, s azáltal újulj,

Ő megsegét, és el nem hagy, csak hozzá fordulj,

Bánatidat bízd őreá, ne félj, sőt örülj.

Mert más senki e világon nem vígasztalhat,

Sebedet sem gyógyíthatja, ő orvosolhat,

Ne búsulj hát, bízzál benne, mert ő megáldhat

Örömmel, s ez zápor után jó üdőt adhat.

Felejts el hát, szívem, búdat, ő benne remélj,

Az sok ostromló szelektől semmit is ne félj,

Csak őtet híven szolgáljadj és csak neki élj,

Vígasztalást, segítséget csak őtőle kérj.

Az mikor néki tetszik, megsegét tégedet,

Noha még elsőbe várja megtérésedet,

Higyjed, eljön, mert megszánja sok keresztedet,

Térj hozzája, s benne veszed reménségedet.