XX. Más. Nótája: Az múzsák szállási... avagy ahhoz hasonló.

Jaj, szívem gyötrelmi, sebeim fájdalmi

Vajon de mikor szűntök,

Sűrő könyvhullásim, gyakor sóhajtásim

Naponkint, ím mint nőnek,

Bánatim sebembe, elbágyadt szívembe

Újabb nyilakkal lőnek.

Látom, hogy már soha nem vidul, mert moha,

Mint rút köd bús szívemet,

Szomorúságimnak, méltó siralmimnak

Elburítá elmémet,

Fölyhőt szaporítok, sóhajtásimmal, oh,

Fogyatom életemet.

Szánjatok kősziklák, erdők, kies puszták,

Bánkódjatok énrajtam,

Szánjatok meg, kérlek, mert, jaj, búba élek,

És ím, mire jutottam,

Mezők szép virági, vizek friss folyási,

Könyvezzetek énrajtam.

Erdei sok vadak, repülő madarak,

Sok jajszómot halljátok,

Te is csendes Echó, hallod, hogy gyakron oh

Jön ki számon, s tudjátok

Okát bánatimnak, gyakor panaszimnak,

Miért, hogy meg nem szántok?

Oh, könyörületlen, kemény és kegyetlen

Tigrisek és sárkányok,

Méltó siralmimon, szörnyű fájdalmimon

Néktek is, oroszlányok,

Essék meg szívetek, áradjon könyvetek,

Mérges vipera kígyók!

Tengernek habjai, cet- és más halai,

Értsétek meg jajszómot,

Kérlek, megszánjatok, bár csak sóhajtsatok,

S enyhítsétek kínomot

Azzal, mert már nékem nincsen reménségem,

Hogy elfelejtsem búmot.

Ha Orfeust régen hallgattátok híven,

Hogy kesergett lantjával,

Sőt még Proserpina, Poklok királynéja

Megszánta, s bánatjával

Lágyította szívét, Euridicéjét

Megnyerte nótájával.

Méltán engemet is szánhattok, mert én is

Kesergek, jaj, szüntelen,

Mind éjjel és nappal bús óráim jajjal

Múlnak, s abban véletlen,

Mint mély örvényébe, tenger mélységébe

Merültem reméntelen.

Kedveskedő Múzsák, ékes szavú Nimfák,