XXII. ZSOLTÁR

Én Istenem, én erős Istenem,

Miért hagyál el ennyire engem?

Kiáltásomtól az segedelem

Nagy távol vagyon.

Én kiáltok tehozzád egész napon,

De mégsem felelsz meg, nincs, ki megtartson,

Még éjjel sem hallgatok semmi módon,

Ez ínségben.

De te szent vagy, és az Izráelben

Te szentséged megmarad mindenben,

Dicsértetel ez gyülekezetben

Szívvel-lélekkel.

Az mi régi atyáink teljességgel

Tebenned bíztanak jó reménséggel,

Szükségekben őket segedelmeddel

Megtartottad.

Ha ők szívből kiáltottak hozzád,

Mindjárt őket megszabadítottad,

Benned bíztak, és őket nem hattad

Esni szégyenben.

Én nem vagyok ember, de féreg lévén,

Minden népeknél vagyok nevetségben,

Csúfolnak, utálnak, és megvét minden

És keserget.

Azki lát, minden csúfol engemet,

Száját elvonssza, szól merő mérget,

Fejét rázza, hunyorgatja szemét

Reám néz szörnyen.

Mondván: Ez ember bízott az Istenben,

Szabadítsa meg azért őtet innen,

Ha szereti az Isten, néki légyen

Segédségől.

Hogy te engemet anyám méhéből

Kihozál, ottan segedelmem lől,

Csecsemő koromban is egyedől

Csak benned bíztam.

Sőt mihelt anyám méhéből származtam,

Istenem voltál, reád támaszkodtam,

Bátorsággal tehozzád ragaszkodtam,

Én Istenem.

Ne távozzál azért messze tőlem,

Ne hagyj el, mert nagy az én gyötrelmem.

Nincs segétőm, és az én sérelmem

Nem fáj senkinek.

Sok erős bikák engem környülvöttek,

Az básáni nagy ökrök réám törnek,

Ökleldezni, megölni igyekeznek

Nagy méltatlan.

Az ő szájokat énréám tátván,

Mint ragadozó sívó oroszlán,

Agyarkodnak, hogy engem torkokban

Béfalhassanak.

Könnyhullatásim, mint az vizek folynak,

Én csontaim helyekből kimozdolnak,

Szívem mint viasz olvad, bélim fájnak

Sebek miatt.

Minden erőm mint cserép elszáradt,

Száraz nyelvem az ínyemhez ragadt,

Porba vetél engem, érzem kínját

Halál mérgének.

Mert engemet sok ebek környülvettek,

Gonosz népek ellenem összvegyűltek,

Kezeimet és lábaimat ezek

Általgyakták.

Én csontaimat megolvashatnák,

Szörnyű szemeket reám fordítnak,

Kínomban nem szánnak, de gúnyolnak,

Űznek csúfságot.

Elosztották egymás közt én ruhámot,

És öltözetemre vetettek sorsot,

Hogy abból ne metélnének foltokot,

Osztván részre.

Azért, Uram, tőlem ne légy messze,

Ne késsél, életemnek ereje.

Kérlek, siess, tekénts ínségemre,

Légy segedelmől.

Mentsd meg életem az éles fegyvertől,

Védelmezz meg ez sok dühös ebektől.

Egyedől voltomat mentsd meg ezektől

Jóvoltodból.

Tarts meg az éh oroszlán torkától,

És az egyszarvú fenevadaktól,

Kik mostan környülvöttek nagy mordól,

Ó, tarts meg engem!

Kiért szent nevedet híven dicsérem,

Az én atyámfiainak hirdetem,

És az szent gyülekezetben tisztelem

Fölségedet.

Dicsérjétek, istenfélők, őtet,

Jákob fiai, áldjátok nevét,

Izráel népe, féld ez fölséget

Mint Istenedet.

Mert nem utálja az szegénnek ügyét,

És tőle el nem fordítja szent szinét,

De ha kiált, meghallgatja kérését

Nagy kegyessen.

Azért dicséretem rólad leszen

Minden előtt az gyülekezetben,

És én fogadásim semmiképpen

Meg nem töretnek.

Az szegények esznek, megelégesznek,

Az istenkeresők téged dicsérnek;

Él az ő lelkek, és benned örvendnek,

Mindörökké.

Ez földi népnek minden serege

Az Úrhoz gyűl ez emlékezetre,

És az pogányoknak nemzetsége

Néki hajt fejet.

Mert az Úr egyedől bír mindeneket,

Övé az ország, ő az pogány népet

Bírja, rajtok megmutatván erejét

Kezeinek.

Az kövérek, kik megelégedtek,

És kik már porrá lenni készültek,

Dicsérnek téged minden szegények

És nyomorultak.

És minden ő maradéki azoknak

Néked szolgálván térdet-fejet hajtnak,

És firól fira ők téged uralnak,

Óh, nagy Isten!

Az követköző nép jövendőben

Te igazságodat dicséretben

Magasztalják, tisztelik szívekben

Ez egész földön.