XXIV. ÁLLHATATLAN ÉN REMÉNNYEM...

Állhatatlan én reménnyem

Mert kétséges szerelmed;

Mért óhajtom kegyességed’,

Ha nincs benned kegyelmed?

Örülsz én gyilkos gyötrelmimnek,

Mérget adsz halálos sebeimnek, -

Vallyon van-e még szived?

Majestasnak tartod, látom,

Rabságát hiveidnek;

Triumphusnak, ha hiv szivek

Lábaidnál hevernek;

Ez még kinlódjék, azt akarod,

Az meghaljon, úgy parancsolod;

Illenek-e illyenek?

Adj még egyszer annak élni,

Ki hólt érted ezerszer;

Kétség nélkül még remélni,

Ha nem többször, csak egyszer!

Megérdemli állandósága,

És szivbéli hosszú rabsága,

Szánd meg szegényt már egyszer.

Dicsekedjék én szerelmem

Szerelmed mértékjében,

Két szivünket vesd egy latban,

Egyenlők nehézségben;

Te szived nehéz sok kinzástúl,

Szivem nehéz sok kinlódástúl,

Párok vagyunk ezekben.

Élek mégis reménséggel,

Talám lesz még kegyelem;

Bár aczél vagy, csak megemészt,

Mivel tűz a szerelem:

Nincs szebb dolog, mint az valóság,

Rabság után arany szabadság, -

Igy imádlak szüntelen.