XXIX. ÁMBÁR NINCSEN, DRÁGA KINCSEM, ELŐTTED ÉRDEMEM...

Ámbár nincsen,

Drága kincsem,

Előtted érdemem:

Csak kétségben,

Reménségben

Ég érted én szivem;

De én ezt mért érdemlettem?

Azért talám, hogy szerettem?

Bennem hibát nem találtam,

Mert hiven szolgáltam.

Mindenképen,

Tisztán s épen

Hozzád folyamodtam;

Nem most érted,

Hogy csak érted,

Egyedül kinlódtam:

De ha igy bánsz ily hiveddel,

Mit mivelsz ellenségeddel?

Ah szivednek nincs hüsége,

Gyémánt keménysége.

Alkalmassint

Mert ennyi kint

Szenvedek, itélem;

Hizelkedni,

Mert változni

Nem tudok, azt vélem;

Nincs érdeme az hüségnek

Kik tisztán s igazán élnek;

Módi, látom, az álnokság,

Tetszik az ravaszság.

Dobog szivem

Régi hivem,

Ha ezt meggondolom,

Kit már ismérsz,

Mert máshoz térsz,

Sirva tapasztalom:

Annyira hogy megvetettél,

És majd porrá elégettél,

Nem gondoltam, ezt megérem,

Ez bizony szemérem!

Érted mégis,

Bár hóltig is

Szivessen kinlódom;

Bár mint olaj, -

Nem kevés jaj! -

Ingyen elolvadom:

Legyek szerelmed példája,

Gyilkosságodnak praedája,

De mégis szánj, szállj magadban

Adj részt jutalmodban.