XXIX. Más. Nótája: Az Múzsák szállási...

Az ki vízbehaló, lelkét kiajánló

habhoz kap s míg életet

Remél tusakodván, haboktul hántatván,

Azoktul vár mentséget,

Végső pihenésig, élete végéig

Vár mégis segétséget.

Sőt az tengeren is, rút szílvészekben is

Sokat reménség táplál,

Gályájok ha bomlik, kősziklákon romlik,

Veszti sok hab ostrommal,

Reménségek nem hűl, gályadarabra ül

Sok, és kívánt partra száll.

De én reméntelen, s igen szerencsétlen

Holtig ily búba élek,

Ki lesz szabadítóm, s búmba vígasztalóm,

És jaj, honnan reménlek,

Hogy ki kezét nyújtsa, szívem vidámítsa,

Ki árnyéktúl is félek.

Világnak szépsége, kincse, s ékessége

Lehet-e vígasztalóm,

Úri méltóságba, nyugodalmát abba

Szívemnek nem találom,

Mert minden vigasság, tréfaszó, mulatság

Énelőttem csak álom.

Kihez folyamodjam, fejem kire hagyjam,

Nincs, ki lenne oltalmom,

Melyik atyafiság, vagy igaz barátság

Lehetne még gyámolom,

Semmi atyámfia, ki pártomot fogja,

Néncsen senki orvoslóm.

Az is ki régenten vidámított engem,

Nem lehet vígasztalóm,

Mert elrekesztetett, tőlem megvettetett,

Ott nem lehet oltalom,

Megholt reménségem, nőttön nő ínségem,

Ront szívbéli fájdalom.

Sohol vígasztalást, sohol megnyugovást

Nem lel elbágyadt szívem,

Holtomig így élek, búrul búra kelek,

Hull óránkint sok könyvem,

Könnyebb volna egyszer, nem egy nap ezerszer,

Múlnék szomorú éltem.

Mindenfelé kapok, mint kit hánnak habok,

S búval terhelt elmémet

Sokfelé fordítom, hol lenne orvosom,

Ki szomorú éltemet

Szánva segétené, búba enyhétené

Sok kínt látó szívemet.

Valami ég alatt vagyon, mégsem adhat

Nékem már csendességet,

Akárhova menjek, akármit szemléljek,

Szerez keserűséget,

Mint szüntelen lánggal Ethna, úgy szívem áll

Búba, s szenved ínséget.

Egy állhatatlan szív, ki hozzám nem lesz hív,

Oka sok gyötrelmimnek,

Kik addig nem szűnnek, még nem megemésztnek,

Nincs száma sebeimnek,

Mert szívem olyannak rabja, ki prédának,

Adta bú veszélyének.

Keményebb mágnesnál, vadabb a Tigrisnál

Látván könnyhullásimot,

Óránkint neveli, és csak megneveti

Iszonyú fájdalmimot,

Mintha nem illetné, sőt nemis értené

Keserves panaszimot.

Hogy lehetne immár szívembe esvén kár

Mégis jót reménlenem,

Ez elsenyvedt szívvel, szomorú elmével

Valaha vígan élnem,

Nincs semmi haszna már, ám meddig éljek bár,

Holtig így kel gyötrődnöm.

Azért immár nékem megunt bús életem

Szörnyű halál gyanánt van,

Más nem orvosolhat, más nem vígasztalhat,

Csak az halál, de hol van?

Hol kísik, hogy nem jő, örömöm mert csak ő,

Vígasztal megnyugotván.