XXVIII. Más. Kemény János Erdélyi Fejedelem nótájára.

Múlnak esztendeim,

Keserves napjaim,

Esztendőknek tetsző, búval tölt óráim,

És újulnak gyógyulhatatlan sebeim.

Fájdalmi szívemnek,

Halálos sebemnek,

Szüntelenűl nővén szomorú éltemnek

Kínját szaporítják bús, árva fejemnek.

Sok gondolatokkal,

Keserves jajszókkal

Töltöm én időmet, mulatván azokkal,

Epesztvén szívemet sok sóhajtásokkal.

Éltemet fogyatom,

És végét óhajtom

Mindennap meghalván, mégsem jön halálom,

Boldogtalan sorssal élek holtig, látom.

Kin sok gondolatim,

Emésztő kínjaim,

Fellegszaporító gyakor sóhajtásim

Nékem éjjel-nappal mulatótársaim.

Mégséncsen szánója,

Nemhogy orvoslója,

Volna sebeimnek hű ápolgatója,

S halálos nyavalyámnak meggyógyítója.

De ezt szerencsémnek,

Az ki oka ennek,

Tulajdoníthatom, mivel gyötrelmimnek

Örül, és elvonja írát sebeimnek.

Állhatatlan maga,

S állhatatos dolga,

Kínzásomba fáradhatatlan mivolta,

S csak ebben állandó nekem ártalmomra.

Az szeléd elméket,

Ő szelédségeket

Mágneskővé teszi, s acéllá szíveket,

Kegyetlenségre hajtja természeteket.

Mi hasznom hát nékem,

Hogy gyötrődik éltem,

Panaszolnom tovább, mert szomorú szívem,

Nem remélhet gyógyulást halálos sebem.

Azért csak sóhajtok

Magamba s hallgatok,

Nem panaszlom, noha sok kínokat látok,

Mint az gyertyavilág, óránkint csak fogyok.

Talán holtom után

Egyet sóhajt s megszán,

Én sok gyötrelmimet azzal meghálálván,

Elsenyvedt szívemnek ezt jutalmul adván.

Valaha ki tudja,

Mert kínomot látja,

Késő szánakodással jutalmaztatja,

Mondván, immár elmúlt szegénynek bánatja.