XXX. ZSOLTÁR

Dicsérlek, Uram, tégedet,

Mert te megtartál engemet,

És kegyessen fölemelél,

Ellenségimtől megmentél

És meg nem engedéd azoknak,

Hogy nyavalyámon vigadjanak.

Hogy fölkiálték tehozzád,

Nyavalyámot meggyógyítád,

És hogy én csaknem az sírbe

Esném az halál tőribe,

Ismét föltámasztál engemet,

Pokoltúl megmentéd lelkemet.

Istenes hívek és szentek,

Az Úrnak énekeljetek,

Áldjátok őtet mindvégig,

Mert nem haragszik sokáig,

Az ember alég gondolhatja,

Mely hamar elmúlik haragja.

De az ő kegyelmessége

Rajtunk megmarad örökké.

Néha olly dolgom érkezik,

Kin estve szívem bánkodik,

De reggel, mihelyen fölkelök,

Azonnal víg örömet lelök.

Mikoron jól volna dolgom,

Akkor vala vigasságom,

Mert magamban azt itéltem,

Hogy ne lehessen esetem,

Mert érzettem kegyességedet,

Mellyel erősítéd hegyemet.

De hogy tőlem szent orcádat

Elfordítád ótalmadat,

Legottan én elijedék,

Könyörgék, és ígyen szólék:

Mi hasznod, Uram, én véremben,

Az halál ha temet veremben?

Uram, ha én porrá leszek,

Tégedet hogy dicsérhetlek,

Igazságod hogy hirdessem?

Hallgasd meg, Uram, kérésem,

Könyörülj rajtam, szabadíts meg,

Légy kegyelmes, Uram, és tarts meg.

Az én siralmimat végre

Fordítád boldog örömre,

És szomorú zsákruhámat

Elvőd rólam bánatimat,

Kiért, Uram, örökké áldlak,

Mindenek előtt magasztallak.