XXXII. BAJT VÍNAK OHAJTÁSIM...

Bajt vínak ohajtásim kesergő szivemben,

Harczolnak affectusim sebesült mellyemben,

Amornak nyilait

Most érzem kinjait,

Elhagyott s mert megfosztott,

Ki vólt frigy hitemben.

Bátor mint fohászkodom, csak némák az egek,

És azzal nagyobb sebet szivemben csak szegek:

Elmúlt én reményem,

Ki vólt napom s fényem,

Titkossan és gyilkossan

Szüntelen kesergek.

A sziven nem nagy munka erőszakot tenni,

A sok virágok között válogatva szedni,

De csak egy lehetett,

Kit el nem felejthet

Én szivem, mert méltó is

Azért sirban menni.

Csak látom: már meggyőzött az búknak tengere,

Nem apad, sőt mind árad sok habja fejemre:

Én rólam tanúlhat,

És kiki sajnálhat,

Mi haszna, s mi jutalma,

Van nagy hivségemre?