XXXIV. MÉLTÓ BIZONY AZÉRT...

Méltó bizony azért

Szenvedni,

S kinlódni,

Kiben vagyon viszont kegyelem;

Azért éjjel s nappal

Gyötrődni

S fáradni,

Kitül van jutalmas sérelem;

De mindenkor csak csak remélni,

Jobb úgy inkább nem élni:

Mert szeretni,

S gyülöltetni

(vagy) Elzárt lenni,

Jobb ma inkább meghalni!

Oh melly nehéz illyen

Szemeknek,

Tüzeknek

Lángját szivben titkolni!

Magaviselését

Illy szépnek

Termetnek

Csak sandalva szemlélni;

Az kinek kellenek áldozni,

És borúlva imádni;

Meg kell lenni,

Nincs mit tenni,

Másnak kell ezt engedni.

Van-e, az ki érted

Bánkódni

S epedni,

Olly sziv, ki nem ohajtaná?

Uralkodás s élet

Szolgálni

S meghalni,

Ámbár semmi jutalma;

Benned van szépségnek formája,

S az egeknek munkája,

Szerelemnek

S kegyelemnek

Vagy eleven példája.

Boldog az, ki illyen

Édesnek,

Kegyesnek

Lett zálogja szivének!

Kedve- s kebelében

Múlatoz,

S bággyadoz,

Hatalmában hivének!

Nem kell annak már reménlni,

Lehet véle mert élni;

Bár irigye,

Vagyon frigye,

Ösztönt ád szerelmének.

Bár nincs, látod s tudod

Mód benne,

Hogy lenne

Contentumom szivemben;

Végre mégis hozzád

Borúlok,

S ájúlok,

Bizony hiv reménségben,

Tiszta és szüz tiszteletedben,

Csak igy végy bé kedvedben,

Szegényt szánjad,

És sajnáljad,

Ha nem látod életben.