XXXV. Én édes elhervadt virágom

Én édes elhervadt virágom,

Ne búslakodj’ az elmuláson.

Emlékezzél meg néha rólam,

Megbánás nélkül, álmodóan.

Mint a hogyan mogorva télbe’

Gondolsz május szelid egére

S lelkeden kéjes némasággal

Tavasz fuvalma rezdül által;

Mint a hogyan bús éjszakákon,

Ha szempillád’ kerűli álom,

Beragyog szíved éjjelébe

Sugaras üdvöd tiszta kékje;

Óh, sírjuk vissza! Égi hittel

Nézzünk a vesztett multra. Hidd el,

Drágább a viruló tavasznál

Az a tavasz, mely veszve van már.

Kihül a föld, az ég sötét lesz:

Szerelem szép ábrándja véges.

De szende fényt derít reája

Emlékezetnek holdvilága.